Megfoghatatlan, légies, különleges hangulatú regény. Egy furcsa történet Japán hófödte vidékéről, ahol mintha megállt volna az idő. Az évszakok változnak, látjuk a vörösben pompázó juharokat, amint ősszel elhullajtják a leveleiket, majd a kegyetlenül hideg telek burkolják hófehér takaróba és néma csendbe a tájat. Mégis olyan, mintha semmi nem változna. Az álmodozó Simamura minden évben megjelenik, hogy a családi kötelékektől megszabadulva eltöltsön némi időt Komakóval, a gésával. A találkozásokon kívüli világ mintha nem is létezne, nem ismerjük meg a karaktereket, nem tudunk semmit a hátterükről, csak az itt és most számít, mintha egy külön kis buborékban lennénk. Nem derül ki, mit csinálnak a külön töltött idő alatt, Honsú szigete valóban elszigeteli nem csak a szereplőket, hanem az olvasót is. Komako nem ismer más világot, Simamura pedig nem enged be az övébe.
Semmiképpen nem kategorizálnám be romantikus alkotásként, inkább viszonzatlan szerelemről és kényelmes kihasználásról beszélhetünk. Komako egyértelműen odavan Simamuráért, ez látszik a szinte mániákus ragaszkodásából; a férfi viszont csak addig érdeklődik iránta, amíg nem válik terhessé a kapcsolatuk. Amíg Komako belefér a szép, rendes gésa képébe, addig csodálja, ahogy egy festményt vagy virágot csodál az ember, de elég felszínre törnie a labilis énjének vagy túlságosan fojtogató módon kifejezni a szeretetét, és Simamura máris visszahátrál, kerülni kezdi, újra és újra visszatérve a Hóországba tartó vonaton megpillantott nőhöz, aki viszont (látszólag) tényleg megfelel az ideáljának. Az persze más kérdés, hogy mennyi időt kellett volna együtt tölteniük, mire Simamurában ismét ledől egy bálvány.
avabata leírásai szépek és végtelenül érzékletesek, érezhetően rengeteg szimbólumot használ, még ha nem is vagyok benne biztos, hogy mindet megértettem. Nem árt még egy kis emésztgetés ennek a könyvnek. Az viszont feltűnt, hogy milyen sokszor jelenik meg a fehér és a piros szín, sokszor kiegészülve a feketével, szóval egy idő után már direkt figyeltem rá. A sok virág, amik mind olyan törékenyek és szépek, de magukban hordozzák az elmúlást. Vagy a tükör és a sok tükröződő felület, ami azt a képet erősítette, hogy Hóország elválik a külvilágtól; nem is beszélve a megjátszásról és akár önmagunk vagy a másik becsapásáról, ami eleve része a gésalétnek, de Simamurának is lenne mit mesélnie, elvégre ő a nagy balettszakértő, aki még nem is látott balettet (és más sem, szóval le sem fog bukni). A Tejút és a csillagok visszatérő motívuma is elgondolkodtató, mert nyilván ott van benne a végtelen, de ki tudja, még mi minden…
A párbeszédek viszont idegesítettek, ami rossz hír, mert nagyon sok van belőlük. Nem is a kimondatlan dolgokról és a mellébeszélésről van szó, hanem arról, amikor pl. Komako háromszor ellentmond önmagának egy mondaton belül. ráadásul sokszor elég nehezemre esett követni, hogy éppen ki beszél, mert az író nem ad sok támpontot. Még jó, hogy Simamura általában tegezi Komakót, ő meg magázza, ez azért nyújtott némi segítséget.
A befejezés valamilyen szinten elvarrja a szálakat, legalábbis hoz néhány visszavonhatatlan változást, de mégis olyan lezáratlannak tűnik.
Viszont nagyon megbántam, hogy nem angolul olvastam inkább, a magyar fordítás egyszerűen rémes. Annyira érződik rajta, hogy valami nem stimmel, végig az motoszkált a fejemben, hogy más lehet eredeti nyelven vagy egy jobban sikerült fordításban.