Ez volt az első Daniel Kehlmann-könyvem, és bár tudom, hogy nem egy tipikus műve, mégis úgy érzem, jó kezdésnek bizonyult.
Amilyen rövid a történet, olyan tartalmas. Kicsit nehezményezem is, hogy miért nem lehet kétszer vagy háromszor ilyen hosszú, mert egy csomó dologba szívesen belementem volna mélyebben is, de talán éppen ebben (is) rejlik a varázsa.
Engem elsősorban a nyugtalanító atmoszférája fogott meg. Tulajdonképpen alig történik valami, de végig érezni lehet valami mélyről jövő feszültséget, és ez szerintem sokkal hatásosabb, mint ha egymás után libbennének elő a szellemek. Az ismeretlentől való félelem és a belőle eredő bizonytalanság mindig sokkal izgalmasabb a nyílt ijesztgetésnél.
Imádom az ilyen kétértelmű könyveket, amiknek többféle értelmezése is lehetséges és kicsit megdolgoztatják az olvasó képzeletét.

Ez volt az első Daniel Kehlmann-könyvem, és bár tudom, hogy nem egy tipikus műve, mégis úgy érzem, jó kezdésnek bizonyult.
Amilyen rövid a történet, olyan tartalmas. Kicsit nehezményezem is, hogy miért nem lehet kétszer vagy háromszor ilyen hosszú, mert egy csomó dologba szívesen belementem volna mélyebben is, de talán éppen ebben (is) rejlik a varázsa.
Engem elsősorban a nyugtalanító atmoszférája fogott meg. Tulajdonképpen alig történik valami, de végig érezni lehet valami mélyről jövő feszültséget, és ez szerintem sokkal hatásosabb, mint ha egymás után libbennének elő a szellemek. Az ismeretlentől való félelem és a belőle eredő bizonytalanság mindig sokkal izgalmasabb a nyílt ijesztgetésnél.
Imádom az ilyen kétértelmű könyveket, amiknek többféle értelmezése is lehetséges és kicsit megdolgoztatják az olvasó képzeletét.