Ha valaki megkérdezné, hogy a hangoskönyveket vagy a fizikai példányokat preferálom, akkor gondolkodás nélkül az utóbbit mondanám. Az igazi viszont egyike a kevés kivételnek, ugyanis igazi élmény volt hallgatni, szerintem kifejezetten jót is tett neki ez a formátum, és nem is tudok vagy akarok elvonatkoztatni tőle.
Nem csak azért mondom ezt, mert imádtam, hogy a Ilonkának és Péternek szó szerint külön hangja volt (Györgyi Anna és Hirtling István is nagyszerű munkát végzett), hanem mert így volt tényleg olyan érzés volt, mintha egy kávézóban üldögélnék a szereplőkkel.
Korábban A gyertyák csonkig égneket és az Egy polgár vallomásait olvastam Máraitól, ez valahol a kettő között helyezkedik el. Az író stílusa tetszik, szépen ír, a történet lassú folyására is rá voltam hangolódva, de az eleje sokkal jobban tetszett. Ilonka szólama megfogott, érdekes volt és egy pontig szimpatizálni is tudtam vele. A váltás után viszont elindultunk a lejtőn, Péter borzasztóan irritált, annyira arrogáns volt, hogy legszívesebben rászóltam volna, hogy fogja már be. Szörnyű, hogy milyen lenézően beszélt a nőkről.
Érdekes a sok elmélkedés az igaziról és a szerelemről, de annyira szomoró, hogy Ilonka végig Péterről beszél, ő viszont szinte csak Juditról, az első feleségét alig említi. Talán jobb lett volna, ha az író kicsit rövidebbre fogja, mert a végére már tényleg végtelenül idegesített Péter okoskodása és a sok hülyesége, de érdekes volt megismerni ugyanannak a történetnek a másik oldalát is.