A soha fel nem engedő föld egy lírai, lassú hangvételű kortárs regény, amely 4 különböző szereplő szemszögéből meséli el a történetet. A szerző érzékenyen, sok háttérkutatással dolgozza fel az identitáskeresést, a kulturális gyökerek elvesztését, az őslakos közösségek (mint az inuitok és számik) sorsát, és a klímaváltozás hatásait is.
A regény hátterében az 1960–1980-as évek között zajló “Sixties Scoop” tragikus időszaka áll, amikor mintegy 20 ezer őslakos gyermeket szakítottak el családjuktól Kanadában, és adtak örökbe fehér középosztálybeli családoknak, gyakran a szülők beleegyezése nélkül.
Sajnos nem tudtam annyira átélni a történetet, mint reméltem. A szereplők távolinak tűntek, a stílus számomra kissé hűvös volt és nehezen kapcsolódtam érzelmileg. A hosszan elnyújtott, részletes tájleírások inkább kizökkentettek az olvasásból, mintsem hozzáadtak volna az élményhez. Az időugrások miatt kissé nehezen találtam meg a fonalat és csak a regény második felében kezdett igazán érdekelni, hogyan alakul tovább a történet. Azt azonban meg kell hagyni, hogy akadtak benne bőven szép gondolatok és érzékeny meglátások, viszont ez önmagában kevés volt ahhoz, hogy igazán megérintsen vagy hosszú távon emlékezetes maradjon számomra.
Bár méltányolom a regény mélységét és fontos társadalmi kérdéseit, számomra nem alakult ki az a fajta érzelmi kötődés vagy kíváncsiság, ami végig magával vitt volna. Összességében úgy éreztem, kívülállóként figyelem az eseményeket. Tudom, hogy sokak számára különleges és megérintő olvasmány lehet, de nálam most nem született meg az a fajta kapcsolódás, amire igazán vágytam. Azoknak ajánlom, akik szeretik az érzékeny, elgondolkodtató történeteket, melyek fontos társadalmi kérdéseket és a természethez való viszonyunkat járják körül.

"A világ emlékszik ránk akkor is, ha néha eltűnünk. A világ emlékszik a népek sorsára, elraktározza őket a gleccserekben és a talajban, talán olyan helyeken is, amelyeket még nem fedeztünk fel. A világ mégiscsak emlékszik."
Valóban drámai történet, de nem a szerelmi vonalat emelném ki. Sokkal inkább szíven ütött az a bizonyos „Sixties Scoop”, amiről bevallom, én eddig nem olvastam még. Halvány emlékmorzsák vannak valahol mélyen, biztosan hallottam már róla, de ilyen szép köntösbe öltöztetve ilyen megrendítő dolgokról még nem.
Gyönyörű a borító, legalább annyira, mint amilyen csodás tájakról olvasunk, sőt, igazán érezhető az írónő tájhoz fűződő szeretete. Nem véletlen, hiszen biológusként kutatta az északi területeket. A klímaváltozás is erősen megjelenik, egyre gyakrabban kerül elő a kortárs írók regényeiben a téma, viszont itt sem erőltetett módon, pont annyit kapunk belőle, amennyi egy átlagos olvasó számára még kellemes.
Én a szerelmi szálat nem éreztem erősnek, és nem is hiányoltam annak a részletesebb kifejtését. Ha valaki emiatt akarja olvasni, készüljön fel, hogy egy finoman rezgő történetet kap.
Leginkább a szülő-gyermek kapcsolatot emelném ki, és a hovatartozás kérdését. A kulturális genocídiumok által okozott lelki sérülés több szempontból való megjelenítése, a családok szétesése, az útkeresés, a gyökerek felkutatása az, ami miatt igazán lebilincselő. Több idősík és több helyszín is megjelenik több ember nézőpontjából, s a fentebb említett bűncselekmények megjelenítése adja az igazi feszültséget.
Nagyon szépen felépített történet.