4 🌟
“[…] ᴀᴢ ᴇʟᴋᴇꜱᴇʀᴇᴅᴇᴛᴛᴇᴋ ꜱᴢáᴍáʀᴀ ᴠɪꜱᴢᴏɴᴛ ᴀᴢ ɪᴅő ᴊó ʙᴀʀáᴛ, ᴍᴇʀᴛ ᴀ ʙáɴᴀᴛᴏᴛ ꜱᴢᴏᴍᴏʀúꜱáɢɢá ᴠáʟᴛᴏᴢᴛᴀᴛᴊᴀ, ᴍᴇɢʟɪʙʙᴇɴᴛɪ ꜱᴢᴇʟíᴅ ᴋöᴘᴇɴʏéᴛ, éꜱ ᴀᴢᴛ íɢéʀɪ: ᴀᴢ éᴠᴇᴋ ᴇɴʏʜíᴛɪᴋ ᴍᴀᴊᴅ ᴀ ꜰáᴊᴅᴀʟᴍᴀᴅᴀᴛ. ᴀᴢ ɪᴅő ꜰáᴛʏʟᴀ ᴠéɢüʟ ᴍɪɴᴅᴇɴ ꜱᴢöʀɴʏűꜱéɢᴇᴛ ᴇʟᴛᴀᴋᴀʀ.”
Vannak könyvek, amelyek nem akarják megmondani a nagy igazságokat, nem harsogják túl a fájdalmat – csak csendben, őszintén mesélnek. Ez is egy ilyen regény. Nem kér sokat, csak hogy olvasd el, figyelj, és engedd, hogy elérjen hozzád...
Egy kis norvég településen járunk, ahol a mindennapokba belesimul a veszteség, az emlékezés, és a szeretet apró jelei. A szereplők – Unni, Jon és Helen – hétköznapi emberek, pont olyanok, mint bárki közülünk: esendőek, csendesen küzdők, olyanok, akik próbálnak továbbmenni anélkül, hogy teljesen elveszítenék önmagukat. 🥹
A történet nem akar megrázni, inkább átölel. Nem old meg semmit helyetted, de ott marad veled. A fájdalmat nem szépíti meg, de megmutatja, hogy lehet vele élni, ha van elég idő és türelem. Ahogy a tél után egyszer csak olvadni kezd a föld, úgy nyílik meg lassan ez a történet is – és hagy benned valamit, ami csendesen dolgozik tovább. 🧊❤️‍🩹
Ajánlom azoknak, akik úgy érzik, egy darabig még nem tudnak továbbmenni – de talán olvasás közben rájönnek, hogy nem is muszáj sietni. Néha elég csak megállni, levegőt venni, és hagyni, hogy a könyv veled maradjon egy kicsit. 💭💙

A soha fel nem engedő föld egy lírai, lassú hangvételű kortárs regény, amely 4 különböző szereplő szemszögéből meséli el a történetet. A szerző érzékenyen, sok háttérkutatással dolgozza fel az identitáskeresést, a kulturális gyökerek elvesztését, az őslakos közösségek (mint az inuitok és számik) sorsát, és a klímaváltozás hatásait is.
A regény hátterében az 1960–1980-as évek között zajló “Sixties Scoop” tragikus időszaka áll, amikor mintegy 20 ezer őslakos gyermeket szakítottak el családjuktól Kanadában, és adtak örökbe fehér középosztálybeli családoknak, gyakran a szülők beleegyezése nélkül.
Sajnos nem tudtam annyira átélni a történetet, mint reméltem. A szereplők távolinak tűntek, a stílus számomra kissé hűvös volt és nehezen kapcsolódtam érzelmileg. A hosszan elnyújtott, részletes tájleírások inkább kizökkentettek az olvasásból, mintsem hozzáadtak volna az élményhez. Az időugrások miatt kissé nehezen találtam meg a fonalat és csak a regény második felében kezdett igazán érdekelni, hogyan alakul tovább a történet. Azt azonban meg kell hagyni, hogy akadtak benne bőven szép gondolatok és érzékeny meglátások, viszont ez önmagában kevés volt ahhoz, hogy igazán megérintsen vagy hosszú távon emlékezetes maradjon számomra.
Bár méltányolom a regény mélységét és fontos társadalmi kérdéseit, számomra nem alakult ki az a fajta érzelmi kötődés vagy kíváncsiság, ami végig magával vitt volna. Összességében úgy éreztem, kívülállóként figyelem az eseményeket. Tudom, hogy sokak számára különleges és megérintő olvasmány lehet, de nálam most nem született meg az a fajta kapcsolódás, amire igazán vágytam. Azoknak ajánlom, akik szeretik az érzékeny, elgondolkodtató történeteket, melyek fontos társadalmi kérdéseket és a természethez való viszonyunkat járják körül.