A Zavaros idők a megjelenése idején úgy suhant el mellettem, hogy egészen addig nem is tudtam a létezéséről, amíg nem kezdtem el egy filmélmény hatására (Felkavar a szél) direkt az Írország függetlenségének kivívásáról szóló könyveket keresni.
A téma és az alaphelyzet nagyon érdekes, a könyv első felét kifejezetten élveztem. A maga módján magával ragadott az omladozó Majestic Szálloda a különös vendégeivel és az író szellemes, ironikus hangvétele is megfogott. A céltalanul lézengő őrnagyot sajnáltam, mert bár még magában is ritkán adott hangot annak, mennyire megviselte a háború, én egyértelműen ebben láttam az elveszettsége okát. Aztán kb. a felénél már belőle is elegem lett, nem is beszélve a többiekről, meg a lassan szó szerint a fejükre omló szállodáról.
Annyira szerettem volna, ha végre kimozdulunk a Majesticből, és nem csak a nyilvánvalóan erősen elfogult újságcikkekből meg az angolok pletykáiból értesülünk az eseményekről, hanem belelátunk a dolgok sűrűjébe. Jó, gondolom pont az a lényeg, hogy a széteső hotellel párhuzamosan a külvilág megszokott rendje is felborul, a vendégek viszont némi bosszúságtól eltekintve nem zavartatják magukat, amíg nem muszáj és ragaszkodnak a régi szokásaikhoz. De igazi felüdülést jelentett, amikor az őrnagynak néha volt egy-két értelmes gondolata az üggyel kapcsolatban SPOILER vagy bármiről SPOILER és amikor az öreg dokival beszélgetett. Azért így is átjött a dolog árnyaltsága, illett hozzá a narráció stílusa is, de szerintem többet is ki lehetett volna hozni belőle.
A vége felé egyre gorteszkebbé vált a helyzet, néha már soknak is tartottam, de az biztos, hogy jól bemutatta, ahogy a Majestic (és benne az angol uralom) elindult a lejtőn. Meg Murphy is, aki a végére egészen para lett.
Nem volt olyan nagy és maradandó élmény, mint amire előzetesen számítottam, nem tartotta fenn végig az érdeklődésemet, de megérte elolvasni. Kár, hogy magyarul csak ez jelent meg J. G. Farreltől.

Elég lassan csordogál a történet, ami tulajdonképpen jól reflektál Fonny börtönben töltött idejére és arra a végtelennek tűnő küzdelemre, amit Tish és a családja folytat érte. Csak nem volt valami érdekes. Eleve furcsának hatott Tish szemszöge, mintha az író nehezen találta volna a női hangot, nekem nem igazán jött át, pedig általában nincs problémám az ilyesmivel.
Inkább Tish terhessége és a családi viszonyok állnak a középpontban, Fonny ügyében nincs sok fejlemény, és az is csak a vége felé derül ki, konkrétan mi miatt tartóztatták le. Megható, hogy a gyerek születése tartja benne a lelket, de szomorú is, mert érezzük, milyen kicsi a valószínűsége annak, hogy addigra kiszabadul.
Tish családját szerettem, irigylésre méltó, milyen összetartóak és támogatóak, ellentétben Fonnyéval, akik szégyellhetik magukat. Főleg Ernestine-t bírtam, annyira jó volt, amikor helyretette Fonny anyját és nővéreit.
Durva volt, amikor körvonalazódott, hogy kötött ki Fonny a börtönben, ami nagyon élesen rávilágít, milyen mélyen gyökereznek a rasszista előítéletek a rendőrségben és a társadalomban. És ez legalább olyan szomorú a szegény manipulált áldozat szempontjából, mint Fonnyéból, hiszen a valódi támadó vígan éli világát anélkül, hogy felelősségre vonnák, miközben egy ártatlan embernek és a szeretteinek tönkreteszik az életét.
A befejezés kurtán-furcsán sikeredett, jó lett volna valami konkrétum. Nem volt rám akkora hatással, mint reméltem, de bizonyos részei elgondolkodtattak.