Ez a könyv egy lassan kibomló érzelmi utazás. Veszteség, az emlékezés és az újrakezdés legbelsőbb rétegein mehetünk végig, fájdalmas és érzékeny témán keresztül. Gyász, gyermek elvesztése, érzelmi bántalmazás, újrakezdés.
.
Perrin nagyon érzékenyen mutatja meg, hogy a múlt nem tűnik el nyomtalanul, hanem velünk marad, alakít, néha megsebzi a jelent, máskor pedig segít megérteni önmagunkat. Olvasás közben több ponton is azt éreztem, hogy ez a történet nemcsak a szereplőkről szól, hanem rólunk is: mindazokról, akik próbáltak már továbblépni, miközben valami még mindig visszahúzta őket.
.
Különösen erősnek éreztem a könyv atmoszféráját. Melankolikus, ami egyszerre fájdalmas és vigasztaló. Nem a fordulatok miatt marad emlékezetes, hanem azért, mert érzelmileg nagyon erős témákat bontogat, amiben minden ember megtalálja saját magát.
.
Violette Toussaint a főszereplőnk, akinek a külömleges jellemét egyszerűen imádtam. Az ő alakja elsősorban a csendes erő, a mélyen elrejtett fájdalom és a gondoskodó szeretet köré épül. Nem látványosan szenvedő alkat, hanem olyan nő, aki a fájdalmát magában hordozza, és inkább elviseli, mintsem kitörjön. Jó párszor éreztem azt, hogy kívántam, végre szakadjon fel benne hangosan mindaz ami benne lakik. A magány egy választott életforma, betévedő emberekkel. Saját kis szokások és rend. Olyan karakter, akit a veszteségei megtanítottak értékelni a jelent és azt, amit kaptunk az életben.
.
Az író stílusát ebben a regényben alapvetően lírai realizmusként írnám le. A szöveg egyszerre hétköznapi és költői. Több egymásba futó történetszálból épül fel. Információadagolás, a visszautalások és a késleltetés fontos szerepet kapnak benne.
.
Aki szereti a lassabb építkezésű, érzelmileg telített, karakterközpontú regényeket, szívből ajánlom. Jó választás lehet azoknak, akik a cselekmény mellett a hangulatot, a lélektani mélységet is fontosnak tartják. Aki nyitott a gyász, emlékezés, veszteség és újrakezdés témáira, de nem nyomasztó, hanem reményt is hordozó formában szeretne ezekkel találkozni.