Valérie Perrin: Colette című regényének középpontjában Agnes áll, aki már évek óta nem találja önmagát. 38 éves, gyermekét egyedül nevelő anya, aki három évvel válásuk után még mindig szerelmes a férjébe. A férjébe, aki eleddig filmjeinek és életének főszereplője volt. Agnes ugyanis sikeres filmrendező. Volt. 
Most pedig egy telefonhívás rázza fel melankóliájából, miszerint a nagynénje, Colette elhunyt és neki, mint a legközelebbi hozzátartozónak kell azonosítania a holttestet. Agnes nem akar hinni a fülének, hiszen Colette három éve már elhunyt, és bár ő ez idő tájt Los Angelesben élt és dolgozott, távollétében eltemették a franciaországbeli kisváros, Gueugnon temetőjében, ők pedig meggyászolták.
Azonban úgy tűnik, most tényleg az igazi Colette halt meg. De akkor ki fekszik a sírjában? És miért hagyott Agnesre egy bőröndnyi magnókazettát?
Csupa kérdés, csupa rejtély egy olyan nő körül, aki - Agnes tudomása szerint - világ életében magányosan élt, sosem volt szerelmes, egy olyan unalmas foglalkozást űzött, mint a cipészmesterség, és egyedül a helyi focicsapat sikerei tudták lázba hozni.
Ennél nem is tévedhetne nagyobbat Agnes. A múlt titkai szálanként feslenek fel, ahogy a nagynénje hangfelvételeit hallgatja. Felsejlik a szívós, elhanyagolt, félárva kis Colette gyermekkora, aki erején felül küzdött, hogy csodagyerek öccse képzett zongorista lehessen. Kirajzolódik egy életre szóló szerelem története, az igaz barátság és az önfeláldozás ereje.
Az írónő érzékletesen ábrázolja a családon belüli erőszak és a bántalmazás életre szóló hatásait, a folytonos rettegés terhét, de megkapó gyengédséggel nyúl a büntetlenül maradt pedofília áldozatának lelki sebeihez is.
Nagyon mély, többrétegű, fokozatosan kibomló, a karakterfejlődést határozottan végigvivő regény a titkok erejéről és arról a felismerésről, hogy egyes emberek mennyivel többek, mint amit a külvilág számára megmutatnak magukból.

Történet egy nőről, aki a veszteség minden oldalát megtapasztalja az életében.
Violette egy francia temető gondnokaként tengeti napjait, aki szinte minden sírkő (és alatta fekvő) életét ismeri. Violette maga is mély gyászban él, akár csak a temetőbe érkezők, és ott segít ahol tud. Ha kell teát készít és korán ébred, hogy a növényeket gondozza.
Több idősíkon ismerjük meg a történetet, Violette-et látjuk a jelenben és a múltját, ami olykor nevetéssel, olykor sírással telt.
Én magam is pityeregtem. A könyv nyomasztó hangulata könnyen rátelepedett a vállamra. Bár a történet és a tények megérintettek, a megfogalmazás lenyűgözött, mégis túl hosszúnak éreztem, mire elértük a végkifejletet.
Sajnálatos, milyen sors jut egyes embereknek, az együttérzés hamar megjelent bennem. Mégis azt éreztem, ez a könyv nem nekem íródott, csak megmutatta magát, hogy ilyen sorsok is léteznek. Ennek ellenére örülök, hogy elolvastam.