Montgomerysen bűbájos és szórakoztató történet, egy kis szarkazmussal fűszerezve – ami sosem árt.
Valancy kezdeti szerencsétlensége idegesített, nem is beszélve a dilis családjáról (és Benjamin bácsi béna vicceiről), de imádtam, ahogy magára talált, főleg, amikor beszólt egy-egy családtagnak. A kék kastély ötlete nagyon tetszik, szerintem sokunknak van sajátja. A leírások szokás szerint gyönyörűek, az írónéni mindig eléri nálam, hogy azonnal össze akarjak pakolni és Kanadába költözni.
Barney-ba egy picit én is belezúgtam, és sejtettem, hogy a sötét múltja nem is olyan sötét. Egyedül annyi bajom volt vele, hogy szinte minden fordulat kiszámítható. Valancy kicsit hülyén viselkedik a végén, de mindent megbocsátottam, amint észhez tért. Száz szónak is egy a vége: ez egy aranyos, hangulatos, és vidám könyv.

Úgy szeretem Lucy Maud Montgomery könyveit, olyan bűbájosak.
Egyszerűen imádom a leírásokat, annyira szépek, és szinte látom magam előtt a Prince Edward-szigetet, Ezüst Erdőt meg a cicákat.
Kicsivel lassabb folyású, mint az Anne-ek, bár engem nem zavart, jó volt végigandalogni Pattel a felnőtté válás rögös útján, még ha nem is kísérte annyi galiba, mint a kedvenc vörösömet. Elég sok hasonlóságot fedeztem fel Pat és Anne között, a történetnek is vannak közös vonásai. Pat szerethető, habár nem mindig értettem vele egyet. Jót derültem rajta, hogy milyen kis mániákusan ragaszkodott a megszokott dolgokhoz, főleg amikor kicsi volt, de szerintem sok gyerek van így ezzel. Talán kissé túlzottan is kötődik az otthonához, de ki ne imádna egy ilyen helyet? A családja is aranyos, főleg a kistesó. A legnagyobb kedvencem mégis Judy Plum. Szerintem nagyon szórakoztató volt, és a gyerekekkel együtt odavoltam a tündéres és boszorkányos meséiért.
Hilary nálam egy kicsivel megelőzte Gilbertet, talán mert többet tudunk a hátteréről, valamivel jobban megismerjük. Kicsit idegesített, hogy Anne-hez hasonlóan Pat is teljes erőbedobással tagadja a nyilvánvalót, de az írónőt ismerve a folytatásban úgyis összehozza őket.
Először kicsit meglepett, hogy ez már egy modernebb korban, a két világháború között játszódik, de gyorsan belerázódtam és tetszett ez a környezet. Aranyos volt, ahogy az idősebb rokonok drámáztak az olyan dolgokon, mint a pizsama.
Szóval nekem minden örömével és bánatával együtt nagyon tetszett, és Ezüst Erdő is teljesen elvarázsolt. Nincsenek benne nagy fordulatok és már most tudom, mi lesz a vége, de nem is ezért szeretem az írónőt, hanem az utánozhatatlan, idilli hangulatért.