Az élet könyve méltó lezárása a Mindenszentek-trilógiának, és számomra egyértelműen ez volt a sorozat egyik legkiegyensúlyozottabb kötete. Nagyon szerettem, ahogy a történet végére fokozatosan minden a helyére került, és végre választ kaptunk azokra a kérdésekre is, amelyek már az első részek óta ott lebegtek a szereplők fölött. Diana és Matthew minden hibájukkal, makacsságukkal és olykor nehéz természetükkel együtt is rendkívül szerethető párost alkotnak. Deborah Harkness különösen jól ért ahhoz, hogy a történelmi hátteret, a tudományos részleteket és a fantasy-elemeket természetesen olvassza össze, ettől válik a világ egyszerre hitelesnek és varázslatosnak. Kifejezetten örültem annak is, hogy az angliai múltbéli események után visszatértünk a jelenbe, mert így a történet új lendületet kapott, miközben az érzelmi tét is egyre erősebbé vált. Engem a főgonosz kiléte meglepett, és Jack kapcsolódása is, bár őszintén Deborah Harkness történetvezetése egészen különleges, így nem is tudom min csodálkoztam.
A regény egyik legnagyobb erőssége számomra az volt, hogy nemcsak a nagy konfliktusokra koncentrált, hanem a családi kapcsolatokra, az összetartozásra és az identitás kérdéseire is. A könyv egyik legfőbb értéke a karakterek fejlődésében és a szálak lezárásában rejlik. Bár a történet tempója néhol lassabb, ez inkább elmélyíti a világot és a szereplők közötti kapcsolatokat, mintsem megtörné az olvasási élményt. Az Élet könyve egyszerre romantikus, izgalmas és érzelmes fantasy, amely méltó befejezése lett egy különleges sorozatnak.

A történet folyamán 1919-be, az alabamai Perdido városába csöppenünk, ahol hatalmas árvíz forgatta fel a lakók életét.
A károk felmérése közben, egy fiatal nőre, Elinor Dammert-re bukkannak a helyi hotelben, aki az elmondása szerint tanítónő, viszont papírok híján ezt igazolni nem tudja… Nagy szerencséjére, a kisváros egyik leggazdagabb családja, a Caskey-k veszik magukhoz.
A könyv különlegességet szerintem az adja, hogy nem csak egy “egyszerű” horrorral állunk szemben, hanem a borzongató elemek mellett kapunk egy érdekes családtörténetet is, amit átitat a fullasztó déli atmoszféra.
Elég vegyes érzésekkel fejeztem be a könyvet, mivel alapvetően érdekes volt a sztori, de sokszor vontatottnak éreztem a mesélést, emiatt időnként döcögősen haladtam az olvasásával.
Szerintem egy kicsit több horror-elem jól állt volna a könyvnek, de bízom benne, hogy a későbbi részekben több borzongásban lehet majd részem. A baljós, nyugtalanító hangulata nagyon tetszett a regénynek, ez különösen emlékezetessé tette számomra az élményt.
A karakterek nem kerültek igazán közel hozzám, viszont nagyon kíváncsi vagyok, hogy mégis kicsoda Elinor Dammert?!
Összességében nem volt tökéletes olvasmány-élményben részem, viszont mindenképpen szeretném folytatni a sorozatot!
Jó szívvel ajánlom azoknak, akik szeretik a baljós, misztikus történeteket, a családregények rajongóinak, de azoknak is, akik nem szeretik a klasszikus értelemben vett horrort.