A Jó reggelt, búbánat! nagyon hangulatos, kicsit bánom is, hogy nem nyáron olvastam, amikor jobban átjön a fülledt bágyadtság.
Maga az írásmód tetszik, olvasmányos, de vannak lírai részek és sokszor inkább a kimondatlan dolgokra kell figyelni, mint magukra a szavakra. Kíméletlen pontosságú képet fest a társadalomról, és úgy kritizálja, hogy a szereplői is bőven kiveszik belőle a részüket. Időnként volt némi Shirley Jackson-utánérzésem is.
A tizenhét éves hősnő nőcsábász apjával és annak aktuális barátnőjével nyaral, amikor egy régi ismerős megjelenése mindent felforgat. Tetszett, hogy több szemszögből is közelíthetünk a sztorihoz, a szerző nem ítélkezik, nem ad igazat sem Cécile-nek, sem Anne-nak. Nekem úgy tűnt, Cécile maga sem tudja, mit akar, de nyilván hatással van a viselkedésére az anya- és a nőkép hiánya, nem is beszélve az apja életmódjáról, akivel láthatóan szoros a kapcsolata, de inkább baráti, semmint szülő-gyerek viszony. Vitatható, hogy mennyire volt joga azt tenni, amit, de nyilván nem számított ilyen következményekre. Számomra a vége volt a legérdekesebb. Egy kicsit emlékeztetett A nagy Gatsby-re abból a szempontból, hogy a szereplők annyira ragaszkodnak a gondtalan partizáshoz, miközben a szívükben ott ébredezik a bánat, hogy egy váratlan, elcsendesedett pillanatban rájuk köszönjön.