Ezt a könyvet úgy vettem kézbe, hogy a belőle készült filmet nem láttam. Bár kedvelem Adrien Brodyt, valahogy mindig úgy éreztem, hogy ezt a történetet inkább könyvben szeretném megismerni. Azt gondoltam, így talán kevésbé lesz megterhelő, de hamar kiderült, hogy a történet önmagában is elég fájdalmas, nem kell hozzá a képi világ.
A könyv Szpilman saját emlékein alapul, és talán éppen ezért ennyire megrázó. A hangvétele egyszerű, tárgyilagos, szinte minden sallangtól mentes, mégis rendkívül erős érzelmi hatást gyakorol. Nem hatásvadász egyszerűen csak elmeséli, mi történt vele Varsóban a második világháború alatt.
Különösen fontos volt nekem, hogy a könyv megmutatta az emberséget a legsötétebb embertelenség közepette is. Nem fekete-fehér képet fest a világról, hanem megmutatja hogy a legszörnyűbb időkben is akadtak olyanok, akik képesek voltak megőrizni az emberségüket. Ezt erősítik Wilm Hosenfeld naplójegyzetei is, amelyek fontos pluszt adnak Szpilman történetéhez. A zongorista nemcsak a háború borzalmairól szól, hanem a túlélésről, az emberi méltóságról és arról, hogy a remény néha a legkilátástalanabb helyzetekben is megmaradhat. Megrendítő, de nagyon fontos olvasmány volt számomra.