A három eddig olvasott Edith Wharton-kötet közül ez tetszett a legjobban. Már nyáron kinéztem magamnak potenciális olvasmányként, de feltétlenül télre akartam időzíteni, hogy tökéletesen átéljem a hangulatot. Hó nincs és közelebb vagyunk a tíz fokhoz, mint a nullához, de legalább a könyv lapjain átélhettem az igazi telet.
Ennek ellenére örülök, hogy nem karácsony körül olvastam, mert minden oldaláról süt a kilátástalan reménytelenség. Az írónő nagyon ért hozzá, hogyan kell nyomorba taszítani a szereplőit – és velük együtt az olvasóit –, legyen szó bármilyen társadalmi vagy anyagi helyzetről.
Kellett egy fejezet, amíg belerázódtam a nyelvezetébe, és kb. tíz oldal után megkérdőjeleztem, hogy biztos jó ötlet volt-e angolul nekiállni, de igen. Utána már simán sodort magával a szöveg, és Edith Whartonnak olyan szép a stílusa, hogy kár lett volna kihagyni. Persze biztos a fordítás is jó, engem csak a kataszrofális címadások akasztanak ki a magyar kiadások kapcsán. Nem tudom, mi ez a mánia, hogy romantikus mázzal akarják nyakon önteni a könyveit, de már A szerelem nyarát sem értettem, az …avagy a szerelem csapdájától meg egyenesen siktófrászt kapok. Csak egy szó: Miért?
Visszatérve a regényre; nagyon érdekes a szerkezete és a narrálása, mivel van egy kerettörténet, az elején egy „külsős” karakter szemén keresztül látjuk Ethan Frome-ot és vele együtt igyekszünk itt-ott elejtett információmorzsákból összerakni a történetét, aztán Ethan szemszögéből ismerjük meg a múltat és azokat az eseményeket, amik a jelenlegi állapothoz vezettek; majd a végén visszatérünk a kezdeti elbeszélőhöz és ahhoz a pillanathoz, amikor elváltunk, és vele együtt szembesülünk a következményekkel.
A jellemábrázolás zseniális, legyen szó pozitív vagy negatív szereplőkről. Ki kell emelnem Zeenát, Ethan hipochonder feleségét, akit én úgy utáltam, hogy arra nincs kifejezés. Borzasztó volt az a némber, mintha May sátáni változata lenne Az ártatlanság korából. Tényleg teljesen felhúzott.
Ethant és Mattie-t megkedveltem, habár utóbbi elég haloványka, de azért láttuk jeleit annak, hogy művelt és okos, imádtam azokat a részeket, amikor pl. a csillagokat nézték. Ethant meg egyszerűen sajnáltam a balszerencsés élete, a zakkant, zsarnoki felesége és nyilván a később történtek miatt. Szörnyű, hogy tele volt az élete elszalasztott lehetőséggel, pedig annyi esély lett volna a változásra.
A befejezés teljesen kiakasztott, bár természetesen borítékolható volt valami ilyesmi. gy érzem, ebben a történetben mindenki csapdába esett - és velük együtt egy kicsit az én lelkem is. Borzasztóan lehangolt, a hangulatom a béka popója alatt rekedt, de mégis jólesett.

Nyáron olvastam életem első Edith Wharton-regényét, ami nyilvánvalóan nem tett szakértővé, de azért volt némi elképzelésem arról, mire számítsak tőle. Semmiképpen nem egy romantikus történetre, és ez nem is az, legalábbis számomra. A szerelem eltörpül a társadalmi kritika és az elképesztően megkonstruált látszatvilág mellett, amiben a szereplők élnek, a legtöbben önként és dalolva. Az egyetlen, aki megpróbál szembeszegülni vele, az Madame Olenska, akit kész kivetni magából a társadalom és a család, amennyiben nem sikerül jobb belátásra bírni.
A rengeteg megjátszáshoz és a csilli-villi külsőségekhez nem is lehetne jobb hátteret találni az operánál, ami nagyszerű díszletként szolgált. Kis túlzással minden második fejezetben oda járnak, és egy idő után olyan, mintha nem csak ők, de mi is egy előadást figyelnénk, ahol mindenkinek megvan a ráosztott szerepe, amitől nem tud és nem akar elszakadni. Még a házastársak között is olyan mesterkélt minden párbeszéd, minden apró mozdulat, hogy talán Madame Olenska az egyetlen, akinek egy őszinte szó elhagyja a száját. Esetleg még a nagyi, de ő igazi matriárkaként igazgatja a családot, szóval nyakig benne van a szereposztásban.
Ha jobban belegondolok, Ellenen kívül mindenki végtelenül irritált, az élen Newland Archerrel és May-vel, aki az anyjához hasonlóan tökélyre fejlesztette a képmutatást, persze csak bájosan. Az elején még sajnáltam, olyan kis szerencsétlennek tűnt, de a végére meg tudtam volna fojtani egy kanál teában. Az ellenérzéseimtől függetlenül elismerem, hogy nagyon jól felépített karakterek, és tök érdekes volt látni, kinek hol a helye a családi vagy akár a szélesebb társasági hierarchiában. Nem mondom, hogy az elején nem volt sok a rengeteg név, kellett egy kis idő, amíg eligazodtam sznob körökben, de a végére egész jól átláttam mindent. Vagy mindenkin, attól függ.
Edith Wharton stílusát szeretem, a fordítás is jónak érződött, csak néha volt egy-két bosszantó elírás. A részletgazdag, minden apróságra kiterjedő leírások, a bútorok és a ruhák kielemzése tökéletesen illett a szereplőkhöz és a New York-i miliőhöz. A nagyszerű kritikai érzéke mellett a modern, haladó felfogását is imádom benne, egy csomó kijelentése még manapság is megállja a helyét. Ami amúgy durva. Ő is egy olyan szerző (Virginia Woolf és Edna St. Vincent Millay mellett), akivel nagyon szívesen bekuckóznék a saját szobánkba és elbeszélgetnék az irodalomról vagy csak úgy az élet nagy dolgairól.
Nyugodtan lehetett volna a címe az Álszentség- vagy Elszalasztott lehetőségek kora. Mindkettőből több van benne, mint ártatlanságból.