Stephen King Az című regénye a horror műfaj egyik klasszikusa, egyúttal azonban túlmutat a műfaj megszokott keretein. A regény több mint ezer oldalával egy olyan összetett világot teremt, ahol a gyermeki félelem, a barátság ereje, az emlékezés és a gonosszal való küzdelem kerül a középpontba.
King egyik legnagyobb erőssége mindig is a kisvárosi Amerika megteremtése volt, és Derry városa ennek az egyik ékes példája. A város nem csupán díszlet, hanem tulajdonképpen önálló szereplő: él, lélegzik, sőt gonosz entitásként befolyásolja a lakóit. A könyv egészére jellemző az a nyugtalanító hangulat, amelyet King úgy épít fel, hogy a mindennapi élet apró furcsaságait keveri a természetfeletti borzalmakkal.
A regény szerkezete is rendkívül izgalmas, hiszen az író párhuzamosan meséli el a Vesztesek Klubjának történetét gyerekként és felnőttekként, így a múlt és jelen egymást magyarázza, erősíti, árnyalja. Ez a kettősség teszi igazán hitelessé a regényt, hiszen tulajdonképpen az olvasás során ugyanazokat a félelmeket és küzdelmeket láthatjuk két különböző életszakaszban, rámutatva arra, hogy a gyermekkor traumái sosem tűnnek el nyomtalanul.
A Vesztesek Klubja nagyon szerethető, sokoldalú szereplőkből áll, akik mindegyike saját traumákkal, félelmekkel rendelkezik. A karakterek közötti dinamika a regény egyik legnagyobb erőssége.
A történet főgonosza, Pennywise — a bohóc, aki valójában egy ősi, földöntúli entitás a félelem megtestesítője, amely mindenki lelkében ott él. A regény pszichológiai értelemben is egy mestermű, a horrorisztikus jelenetekkel kiegészítve Stephen King ismét hatalmasat alkotott. Egyúttal azonban az Az a felnőtté válás története is. A félelem leküzdése, az identitás megtalálása mind a regény gerincét adják: a Vesztesek a történet során ráébrednek arra, hogy a traumákat nem lehet egyszerűen hátrahagyni — szembe kell nézni velük, különben újra és újra visszatérnek.
Ha valaki egy olyan könyvet keres, amelyben végig jelen van a zsigeri félelem, emellett lélektanilag gazdag, nyelvi szempontból is igényes és rendkívül fontos témákat feszeget, akkor véleményem szerint Stephen King Az című könyve kihagyhatatlan.

Gyerekként nagyon szerettem színezni, órákig képes voltam egy-egy oldallal szórakozni. Volt, hogy ösztönösen, minden gondolkodás nélkül válogattam a színeket, máskor rengeteget agyaltam azon, hogy melyik szín melyikkel passzolna a leginkább. Aztán hosszú időre felhagytam ezzel a hobbival. Mostanában azonban teljesen ráfüggtem erre a hobbira, több színező könyvet is beszereztem. A Pumpkin Spice kávézó színező könyv leginkább az őszi tematikája miatt fogott meg. Régen inkább tavasz párti voltam, mostanában azonban beleszerettem az őszbe is. Imádom a színeit, az atmoszféráját és azt a cozy hangulatot, amit kapcsolunk hozzá.
De hogy miért is jó hobbi a színezés? A színezés segít csökkenteni a stresszt és lelassítani a gondolatokat, így egyfajta aktív meditációként működik. Javítja a koncentrációt és a jelenben maradás képességét, miközben kreatív önkifejezést is biztosít. A színezés során az ember kikapcsolódhat, és örömét lelheti a színek és formák harmóniájában. Nagyon jól ellazítja az embert, nagyszerű kikapcsolódás egy nehéz, vagy borzalmas nap után. Ráadásul ősszel indul a bekuckózós időszak, szerintem nincs is jobb módja az agyunk lecsendesítésének, mint egy forró bögre tea/kakaó társaságában leülni és hagyni hogy a kreatív energiáink átvegyék az irányítást a kezünk felett.
Ahogy fentebb is írtam a Pumpkin Spice kávézó színező könyv elsődlegesen őszi tematikájával fogott meg. A könyvet még nem mertem elolvasni, attól félek, hogy túl sok lenne az én ízlésemnek, így első körben inkább a színezőt választottam magamnak.
A könyv felépítése rendkívül egyszerű, az egyik oldalon egy idézet található, mely a regényből származik a másikon pedig a történet ihlette képek szerepelnek. Csupán a képzeletünk szab határt, hogy életre keltsük a fekete-fehér ábrákat. A tökök a narancs ezer különböző árnyalataiban pompázhatnak, a ruháknak pedig olyan színeket adhatunk, amelyeket mi is szívesen hordanánk. Minden ránk van bízva és úgy alakítjuk, ahogyan csak szeretnénk.
A lapok ugyan vastagok, de mivel mindkét oldalon van valamilyen tartalom, ezért filccel nem annyira jó ötlet a színezése. Inkább jó minőségű ceruzát ajánlanék, ami nem üt át a másik oldalra. Ugyan én nem néztem még utána, de biztos található némi inspiráció az interneten, ha esetleg nem tudjuk, hogyan is fogjunk neki az alkotásnak.
Ősz imádóknak szerintem tökéletes ajándék, én csak ajánlani tudom ezt a színezőt.

Vannak napok, mikor nem vágyom másra, mint egy puha takaróra, egy forró italra és egy kedves könyvre, hogy elterelje a figyelmemet a világról és a problémáimról. Nincsenek nagy igényeim, csak egy kedves kis történetre van szükségem, ami tökéletesen visszaadja azt a hangulatot, amit éppen átérzek. Amúgy nem tudom ti hogy vagytok vele, de én egyszerűen imádom, mikor egy-egy olvasmány egy ünnephez/évszakhoz kötődik. Olyannyira élem az ilyeneket, hogy nem is igazán olvasok máskor ilyesmit. Nem fordulhat elő velem, hogy télen olvassak tipikus nyári könyvet és húsvét táján sem jön meg a hangulatom a karácsonyi regényekhez.
Most, hogy itt az ősz, nem vágyom másra, mint bekuckózós őszi olvasmányokra. Mikor megláttam az Ágról a levél című könyvet, azonnal megtetszett a fülszövege és az éldekor is szerelem volt. Már az ajánlónál éreztem, hogy ez biztosan az én könyvem lesz, és szerencsére nem is kellett benne csalódnom. Tökéletes, őszi romantikus olvasmány volt, melynek főszereplői talán végzős gimnazisták, mégsem untam harmincasként egy másodpercig sem az olvasást.
Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy miért vágyom Amerikába, azonnal rávágnám, hogy a kisvárosi hangulatért. Mióta gyerekként megismertem a Gilmore Girls világát imádom az ilyen jellegű történeteket és a tipikus kisvárosi foglalatosságokat. Az őszi fesztiválokat, a töklámpásokat, a hangulatot, hogy mindenki ismer mindenkit. Egyszerűen oda vagyok érte. A másik dolog, amivel el lehet engem varázsolni az a "big city girl/boy" és "small town boy/girl" típusú romantikus történeteket. Amikor az egyik szereplő egy ízik-vérig nagyvárosi, a másik pedig kisvárosi karakter. Tudom-tudom...nagyon klisés, de egyszerűen imádom. Az Ágról a levél pedig tökéletesen ötvözte ezt a két számomra igazán kedves, dolgot, igazi komfortolvasmánynak bizonyult számomra. Nagyon szerettem olvasni, sokszor hangosan felnevettem a szereplők élcelődésein. Misty Wilson regénye pontosan azt adta, amit vártam tőle. Nagyszerű kikapcsolódásnak bizonyult és tökéletesen hozta az ifjúsági regényekkel és őszi hangulattal kapcsolatos életérzést. Sokan érzik úgy, hogy felnőttként már kinőttek a tinirománcok világából és a komoly és felnőtt énem abszolút megérti ezt. De az örök álmodozó felem egyszerűen oda meg vissza van az ilyen típusú írásokért. Misty Wilson regénye teljesen levett a lábamról, szuper olvasmányélmény volt. Egy igazán szerethető regény önmagunk megtalálásról, az első szerelemről.
A cselekmény nem túl bonyolult, ellenben nagyon szerethető, én imádtam olvasni. Ellis és Cooper párosát nagyon megkedveltem, szívesen látnám őket a filmvásznon is. Mindketten rengeteget fejlődtek. Ellis egy kicsit egészségesebben kezdte el látni önmagát és saját munkáját, képes volt kiállni magáért és végül egy olyan útra lépett, amit önmagáért választott, nem pedig olyan, amit az édesapja sugallt neki. Connor pedig lebontja a saját maga által épített falakat és képes lesz újra megbízni a lányban. Ugyan a múltjukban akad néhány tüske, de együtt mégis képesek felülemelkedni rajta.
Bármikor ellátogatnék Bramble Fallsba, én is szívesen lennék részese az őszi fesztiválnak. Ha jól láttam, ez egy könyvsorozat és én már alig várom a folytatásokat.
Összességében nagyon szerettem ezt a kedves és könnyed romantikus könyvet, valahogy jól esett a kis lelkemnek ez az egyszerű és szerethető történet, melyben csak minimális konfliktus kapott szerepet. Tudjátok, olyan ez, mint amikor az ember a Netflixen elindít egy könnyed romantikus kis filmet, nem gondolja túl a történetet, csak sodródik az eseményekkel és a történettel. Valahogy így hatott rám ez a kötet is.

Egyszer régen, majdnem 10 éve láttam egy filmet. Nagyon megérintett és teljesen beszippantott a történet. Ugyan nem sokkal később rájöttem, hogy ez egy könyvadaptáció, de idáig nem volt valahogy időm/lehetőségem elolvasni a kötetet. Most azonban végre a kezembe került, ráadásul csodaszép borítóval tudhatom a magaménak.
Vannak könyvek, amelyek nem csupán elmesélnek egy történetet, hanem lassan, finoman bekúsznak az ember lelkébe – a Fény az óceán felett pontosan ilyen. Olyan, mint a vihar az óceánon; morajlik, felkavar, megtépázza a szívünket lelkünket és tűkön ülve várjuk a szélcsendet, és a nyugalmat. De vajon megkaphatjuk a feloldozást?
A történet szerint a Janus-szikla egy sziget, messze kint az óceánon, ahová csak háromhavonta jön hajó. Összen két ember lakik ott, Tom és felesége Isabel. A férfi veterán, abban bízik, hogy a háború zaját ezen a helyen végre nyugalomra és békére cserélheti. Isabel pedig nem vágyik másra, mint boldogságra és arra, hogy végre gyarapodjon férjével a családja. Terveik azonban nem válnak valóra, az asszony újra és újra elvetél. A fájdalom szinte tapintható, Isabel teljesen szétesik. És ki hibáztatná ezért? Hiszen, ha mindennél jobban vágyunk valamira, borzasztóan nehéz újra és újra szembesülni azzal, hogy nem adathat meg számunkra. Nem könnyű ezt ép ésszel elviselni.
Egy nap gazdátlan csónak tűnik fel az óceán közepén, és a lélekvesztő felől Isabel egyre csak gyermeksírás hangját hallja… Vajon csupán a képzelete játszik vele, vagy tényleg egy kisbaba van abban a csónakban? Kié az a gyermek és mi a helyes döntés? Megkeresni a családját, vagy bízni abban, hogy senki sem keresi? Akárhogyan is döntenek, ez a döntés örökre életre szól.
Az olvasó az eszével talán tudja, hogy nem helyes ez a döntés, amit meghoznak, de valahogy nem érdekli az embert. Hiszen a szeretet túlmutat a vérségi kötelékeken. De mi van akkor, ha az örömöt csakis úgy tapasztalhatjuk meg, ha azzal egy másik szereplőnek fájdalmat okozunk? A történet morális kérdései – mi a helyes, mi a jó, és hogy vajon mindig ugyanaz-e a kettő – mélyen elgondolkodtatnak. A szeretet és azon belül az anyaság kulcsfontosságú témaként van jelen.
Nehéz könyv, a téma pedig még nehezebb. Talán nem is lehet igazságot tenni, hiszen valahol minden szereplő motivációja és viselkedése teljesen érthető. Minden oldalnak megvan a maga igaza, mégis nagyon nehéz elfogadni azt, ahogy zárul a történet.
Akárhonnan is nézzük, a baj már megtörtént akkor, mikor a csónakot a sziget közelébe sodorta az óceán. De vajon képesek együtt élni annak a döntéseik súlyával? Kinek van joga dönteni a kisbabáról? Annak, aki szülte, vagy aki szeretetben nevelte? Egyáltalán minek nevezhetjük Isabel és Tomi döntését? Megmentették a kislány, vagy elrabolták?
Mi a jó a gyermeknek? Ha kiszakítják korábbi életéből, vagy ha visszakerül a családjához? Egyáltalán ki számít családnak? Rengetet ehhez hasonló kérdés fel merül fel az emberben olvasás közben. És talán, csak az értékelést olvasván az ember könnyen rávágja a megfelelő válaszokat ezeket a morális kérdésekre. De ha végigkísérjük hőseinket ezen az úton, mennyire változik meg a véleményünk? Vajon elítélhetjük Isabelt, vagy Tomot? És a kislány biológiai családját? Akárhogyan is vélekedünk, az biztos, hogy rengeteget lehet beszélni a kötetről. Rengeteg pro és kontra érv van. És tegyük szívünkre a kezünket. Ha hasonló élethelyzetben lennénk, mi hogyan cselekednénk? Vajon nem kényelmesebb-e abba az álomképbe ringatni magunkat, hogy nem tettünk semmi rosszat? Hogy ezt a gyermeket Isten küldte nekünk és mi megmentettük őt?
Borzasztóan nehéz könyv és a feloldozást is csak részlegesen kapjuk meg. Mélyen megérintett, elgondolkodtatott. Biztosan örökre velem marad. Most talán, 10 év távlatából még jobban megértem Isabelt. 💔❤️ Nem könnyű élethelyzet. A fájdalom pedig garantált. Én csak ajánlani tudom.

Carla Torrents regénye nem csupán a különleges pumpkin latte miatt olyan ellenállhatatlan. Ez a mágikus lényekkel, izgalmas ételekkel tarkított kötet egy igazán szerethető történet az újrakezdésről, a barátságról. Egy történet arról, hogy Pam és Jimbo miként kísérli meg a lehetetlen, miként épít fel egy új otthon és ezzel együtt egy virágzó kis települést egy olyan helyen, amelyet mindenki elátkozottként ismer.
Az elmúlt időszak legnagyobb felfedezése számomra a "cozy" műfaj, mostanában nagyon élem az ilyen jelleg könyveket. A "cozy fantasy" pedig az utóbbi idők legnagyobb kedvence nálam. Ez a műfaj nem más, mint a fantasy irodalom egyik viszonylag új, de gyorsan népszerűvé váló alműfaja. Fő ismérve, hogy az ilyen jellegű könyvekben nem igazán a sötét konfliktusokra, véres háborúkra, monumentális világépítésre koncentrálnak az írók, inkább a csendre, nyugalomra, hétköznapi varázslatokra és emberi kapcsolatokra helyezik a hangsúlyt. Ezek a történetek gyakran kis falvakban, idilli tájakon vagy barátságos közösségekben játszódnak. A cselekmény fókusza inkább a karakterek személyes fejlődésén, a közösség életén van, de nem ritka az sem, hogy a főszereplő egy kávézót, pékséget, vagy éppen lekvárboltot üzemeltet ahelyett, hogy mondjuk világmegváltó küldetésre induljon.
A cozy fantasy világának egyik legfontosabb jellemzője, hogy a helyszín biztonságosnak és rendkívül otthonosnak érződik. A műfaj célja nem az adrenalinnal teli kaland, hanem a megnyugtató, reményt keltő történetmesélés, miközben az olvasó úgy érzi magát, mintha egy puha paplan ölelné körbe.
Gyakori témái közé tartozik az önelfogadás, a gyógyulás, az újrakezdés és az egyszerű örömök megtalálása a mindennapokban.
Szóval ha elolvassátok a szülszöveget látjátok, hogy a Pumpkin latte bolyongó lelkeknek egy igazi, hamisítatlan "cozy fantasy" kötet.
Nagyon kíváncsian vártam, hogy milyen lesz a kötet hangulata, egy hamisítatlan őszi olvasmányra számítottam. Ezt többé kevésbé meg is kaptam, ám kissé felemás érzéseim vannak. A könyv amúgy abszolút olvastatta magát, tetszett nagyon a történet és a karakterek is. A cselekmény pontosan úgy és annyira volt izgalmas, ahogy számítottam rá. A karakterek útkeresése és életének új alapjaira helyezése tökéletesen illett a műfajba. Pamnek és Jimbonak nemcsak új otthont, hanem önmagukat is fel kell építenie. A múlt kísértő árnyai azonban zavarba ejtően elevenek, és a házak kövei talán többet tudnak, mint bárki más.
A Pumpkin latte bolyongó lelkeknek egy különleges világba kalauzol minket, ahol a megfáradt, vagy bajba jutott utazók megpihenhetnek, vagy otthonra lelhetnek. Ahol a tökéletes pumpkin latte receptje is megjelenik és nem utolsó sorban ahol, varázslatos lények ébredeznek egy titkos alagútban. Egy nap azonban a főszereplőknek és segítőiknek szembe kell nézni azzal, hogy nem mindenki érkezik tiszta szívvel hozzájuk. Vannak, akiket csupán önös érdekeik, a pénz motivál. Nem érdekli őket, hogy mit építettek fel hőseink, csupán elvenni akarnak.
A kötet abszolút olvastatja magát, szerettem, de néha bevallom, kizökkentem az olvasásból. Ez talán a szerző stílusa miatt lehetett így. Voltak benne olyan részek, amelyek szerintem nem simultak bele kellőképpen a kötet hangulatába. Egy contemporary regényben nem lepne meg például a menzesz említése, de egy "cozy fantasyben" azért engem kibillentett. És nem ez volt az egyetlen. Sokszor éreztem, hogy olvasom-olvasom…éppen berántana, majd egyszer csak jött egy random dolog és kizökkentem. Ez persze nem biztos, hogy mindenkit zavarna, nálam azonban kicsit rontott az olvasás élményét.
A karakterek összességében szerethetők, mint a főszereplők, mind pedig a mellékszereplők szimpatikusak. Kedvencet talán nem tudnék választani, vagyis de...talán a sárkányszerű lényeket imádtam benne.
A kötetból kiderül, hogy Pam álma egy saját étterem. A történet során több kiemelkedő ételét is megismerhetjük. Ami nekem nagyon tetszett, hogy ezek a receptek megtalálhatók a kötetben. A latte receptjét kipróbáltam és imádtam. Nem vagyok egy pumpkin latte rajongó, a Starbuckos például egyáltalán nem ízlik, nekem túlságosan édes. Ez viszont tényleg egy tökéletes szívmelengető ital.
Bár felemás érzéseim vannak, de azért összességében kedveltem ezt a könyvet. Hamisítatlan őszi olvasmány, én ajánlom abszolút. 😊😊

Markus Zusak neve akkor vésődött be, mikor anno A könyvtolvaj című regényét olvastam. Nagy hatással volt rám az írása, az egyik kedvencemként tartom azóta is számon. Többször is kézbe vettem a boltokban más regényeit, de valahogy egyik könyve sem szólított meg igazán. A Három vad kutya és az igazság című írása azonban valahogy azonnal megfogott.
Már a fülszöveg alapján is nyilvánvaló volt, hogy ez nem egy tipikus regény lesz, melyben a képzelet szövi a sors fonalait. Markus Zusak ebben a különleges könyvében három mentett kutyájáról, Reubenről, Archerről és Frostyról ír. A kötet egyszerre szól családról, veszteségről, a mindennapok káoszáról és arról a különleges kapcsolatról, amely az ember és kutya között létrejöhet.
Mindhárom kutya más és más kihívást jelentettek a családnak. Mindegyiket úgy fogadták örökbe. Ennek minden szépségét és minden nehézségét is leírja a szerző.
Reuben – a legidősebb, nagytestű, domináns, kissé agresszív hajlamú kutya. Megtestesíti a „vad” erőt, akit nem könnyű féken tartani. Ráadásul egyszer még a szerzőt is kórházba juttatta.
Archer – játékosabb, bohókásabb természetű, aki könnyebben alkalmazkodik, de szintén tele van energiával. Reuben volt kettejük közül a falkavezér, Archer pedig az, aki követte őt.
Frosty – a legérzékenyebb, legsebezhetőbb a három közül, ő hozza a legtöbb törődést és együttérzést az életükbe. Elég hamar kiderül a kötet első néhány oldalán, hogy ő volt tulajdonképpen a gyógyír a másik két kutya elvesztése után. Vele lett teljes a könyv is, hiszen Markus Zusak sokáig nem tudta, hogy miként örökítse meg lapokon a kutyáit. Frosty kellett ahhoz, hogy ez a történet végül igazán kerek egésszé álljon.
A szerző nem bagatellizálja, nem idealizálja az örökbefogadást. Olykor kőkemény harcként ír az összeszokásról és fegyelmezésről. Zusak humorral és őszinteséggel írja le, hogyan borítják fel a kutyák a ház rendjét: folyamatosan zaj van, káosz...ráadásul azt sem szabad elfelejteni, hogy a két kutya jelenléte milyen hatással lesz a cicák életére. A kutyák egyszerre jelentenek örömöt és megpróbáltatást: a szeretet és a bosszankodás kéz a kézben jár.
A könyv nem csupán vicces vagy megható kutyatörténetekből áll. Zusak a kutyák kapcsán önmagáról és a családjáról is vall: arról, hogyan birkózik meg a felelősséggel, a veszteséggel, a múló idővel. Olvasás közben sokszor elmosolyodtam, volt, hogy hangosan fel is nevettem. Hiszen minden szomorúság ellenére, azért van némi humor abban, mikor a szomszédok egyike ráhívja a rendőrt a családra, mert a sötétben látszólag egy hullát vonszol át az udvaron. De közben voltak részek, amelyek óriási hatással voltak rám, amelyek után megállíthatatlanul sírtam. Minden állattartó ember számára az egyik legfélelmetesebb pillanat, mikor eljön az idő és kisállatunk számára eljön az a bizonyos idő. Bele sem merek gondolni, hogy számunkra hogyan és mikor érkezik el a pillanat. Szóval miközben ezeket a részeket olvastam, a kanapén ültem és csak simogattam a kiskutyámat.
A kötet nagyon könnyen olvasható, a szerző stílusa nagyszerű. Hihetetlenül emberi, érdekes volt bepillantást nyerni a mindennapjaiba. A nehézkes, fájdalmasabb részeket nagyon jól ellensúlyozza humorral. A könyvet pedig a közös képek még közelebb hozzák az olvasóhoz, így a Zusak család olyan lesz, mint egy régi kedves ismerős. Azt érzi az ember, hogy még jobban tud azonosulni velük.
Markus Zusak könyve egyszerre szórakoztató, megható és fájdalmasan igaz – azoknak szól, akik valaha is szerettek egy állatot, és megtapasztalták, mit jelent együtt élni velük, majd elengedni őket. Én nagyon szerettem.

Talán nem én vagyok a világon a legnagyobb Taylor Swift rajongó, de összességében nagyon szeretem a munkásságát. Minden albumról van legalább 2-3 kedvenc dalom.
Mindig is lenyűgözött Taylor Swift stílusa és az, hogy mennyire nagyszerű dalokat ír, így mikor megláttam, hogy született egy kötet a munkásságáról, azon belül is arról, hogy milyen irodalmi utalásokat találhatunk a szövegeiben nagyon kíváncsi lettem erre a kötetre.
Nagyon szeretem a verseket, így nem meglepő, hogy általában azok a zeneszövegek varázsolnak el, melyekben felfedezhető egyfajta plusz réteg, ami túlmutat magán a dallamon és a puszta szavakon. A könyv nem vállalkozik kevesebbre, mint hogy bebizonyítsa, Taylor Swift zenéje is pontosan ilyen: nem csupán egy történetet mesél el, hanem apró irodalmi utalások is vannak benne. A kötet azt mutatja be, hogyan jelennek meg az ősi mítoszok, a klasszikus tündérmesék vagy akár Shakespeare sorai a dalokban, és hogyan fonódnak össze ezek a modern popkultúrával.
Számomra különösen izgalmas volt látni, hogy egy-egy jól ismert dal mennyi mindent rejt magában, amit első hallásra talán észre sem vettem volna. A könyv ablakot nyit Taylor kreatív világába, és megmutatja, mennyire tudatosan építkezik az irodalmi hagyományokból.
A Taylor Swift könyves világa nem feltétlen az a típusú kötet, amelyet az ember A-Z-ig elolvas. Bevallom, én sem így tettem. Inkább lassan és komótosan olvastam végig, nem is igazán sorrendben haladtam. Először impulzusolvasásba kezdtem, vagyis megnéztem, hogy a kedvenc dalaimban milyen izgalmas irodalmi utalások vannak. Volt, amire számítottam, mások nagyon megleptek. Nem számítottam arra, hogy ennyi mindent rejt magában egy-egy szöveg.
A kötet felépítése nagyszerű. A dalok albumonként jelennek meg. Minden egyes dalból kiemelésre került egy-egy idézet (magyarul és angolul is), alatta pedig megtaláljátok a magyarázatot a rejtett utalásra. A dalszövegeken túl a szerzők kontextusba is helyezik az adott éra irodalmi utalásait és néhány oldalban be is mutatják azokat a dolgokat, amelyek hatással voltak Taylor munkásságára. Megjelenik benne Csodaország, de például olvashatunk Sylvia Plathról, Dylan Thomasról is.
A szöveg mellett nem mehetünk el szó nélkül az illusztráció mellett sem, csodaszépek benne a rajzok. Már az is egy élmény, ha az ember csak átlapozza.
A Taylor Swift könyves világa tökéletes választás mindazoknak, akik szeretik Taylor zenéjét, de azoknak is, akik egyszerűen kíváncsiak arra, hogyan élnek tovább a régi történetek egy mai dalszerző művészetében. Olyan olvasmány, amely egyszerre szórakoztató és inspiráló – és garantáltan más szemmel hallgatod majd a kedvenc dalaidat, miután becsuktad a könyvet. Ha igazi swiftie vagy, akkor azért ajánlom, ha pedig nem, akkor pedig azért, hátha így megjön a kedved az énekesnő dalaihoz.

Vannak könyvek, amelyek szórakoztatnak, mások pedig izgalmas kalandot ígérnek. Van, hogy tanítanak és empátiát fejlesztenek és utat mutatnak. De az is megtörténhet, hogy egyszerűen csak körbeölelnek, megfogja az ember kezét és lágyan a fülébe suttogja: Nincsen semmi baj, minden rendben lesz. Ilyen történet A könyvesbolt is. Nincsenek benne vadító izgalmak, csak hús vér emberek, akik valódi problémákkal küzdenek.
A könyvesbolt egy rendkívül kedves kötet az újrakezdésről, az életről , a barátságról, az emberi kapcsolatok fontosságáról és a könyvek szeretetéről. 
Mindig balzsam a léleknek olyan könyvet olvasni, amelyet átitat a történetek iránti mély szenvedély és az olvasás szeretete. Minden történet fontos és hozzánk ad valamit. "Egy olvasó ezernyi életet megél, mielőtt meghal. Az az ember, aki nem olvas, csak egyet.", mondja George R. R. Martin és talán ez az egyik legnagyobb egyetemes igazság ami tökéletesen jellemzi a könyvmolyok életét. A könyvek hű barátaink, amikor minden összeomlik körülöttünk. Amikor már nincs mit mondani, mikor az ember némán mered maga elé, mert úgy érzi kezdi elveszíteni önmagát, akkor van a legnagyobb szükség a szavak erejére. Az ismerős mondatok, az unalomig ismételt memoriterek, az elhasználódott szamárfüles könyvtári példányok vagy éppen kedvenc hőseink képesek még a legnagyobb letargiából is kirángatni minket. Sokszor mondják azt, hogy az olvasás terápia, ez a mondat pedig nagyon igaz A könyvesbolt című kötetre is. Jongdzsu, a történet főszereplője kiégett, elvesztette önmagát, már nem élvezte azt az életet, amelyet élt. Pedig megvolt mindene, ami miatt sikeres és szerencsés emberként tekinthettek rá a szülei, barátai, kollégái, és ami miatt neki magának is sikeres és boldog emberként kellett volna tekintenie önmagára: lendületesen induló karrier, házasság és mozgalmas, izgalmas élet Szöul világvárosi forgatagában. Egy nap azonban rájött, hogy nem bírja tovább és otthagyta a régi életét. Megvalósította az álmát és könyvesboltot nyitott. Rengeteg önvád és fájdalom volt benne, de ahogy haladt előre, úgy érezte egyre jobban és jobban magát. A könyvesbolt egy igazán különleges hely. Nem csak az ő életét, hanem a látogató életét is megváltoztatta. Van, aki megtalálta önmagát és a hozzá illő karriert, más pedig egy rossz kapcsolatból lépett ki. Van, aki nyitni kezdett végre az emberek felé, más pedig kevésbé frusztráltan indult el a felnőtté válás rögös útján. Olvasás közben végig azt éreztem, hogy én is szívesen átlépném a bolt küszöbét. Innék egy jó kávét és felfedezném az ott rejlő történeteket.
Nagyon szerettem a mondanivalóját. Mindig van előre. Merjünk változtatni, nem kell beleragadni a rossz élethelyzetünkbe. Az irodalom, a könyvek ereje szinte kimeríthetetlen, és soha nem késő megállítani a rossz irányba kanyarodó cselekményt és elölről kezdeni mindent. Tiszta lappal.
Ha valaki szereti az ilyen jellegű történeteket, akkor biztosan nem fog csalódni.

Jane Austen kb. 1795-ben írta az Elinor és Marianne első vázlatát (később Értelem és érzelem), ekkor körülbelül 19 éves volt. A történet Elinor tartózkodó viselkedése és Marianne érzelmessége közötti ellentét körül forog. Egyes értelmezések szerint a két nővér Austenen és szeretett nővérén, Cassandrán alapulhat: Cassandrát a visszafogott és jól ítélkező nővérrel, magát pedig az érzelmes, szenvedélyes Marianne-nal hozza párhuzamba. Austennek szándékában állt tisztázni Elinor értelmét és önuralmát, és egyszerű szinten a regény a teljes romanticizmusnak és érzékenységnek paródiájaként olvasható, amely divatos volt az 1790-es évek körül. Mégis Austen nagyon összetetten sokrétűen kezeli a két nővér szerepét. Az Értelem és érzelem volt az írónő első publikált kötete, 1811-ben adták ki.
A történet tulajdonképpen Mr. Dashwood két lánya, Elinor és Marianne köré fonódik. Amikor az apjuk meghal, a családi birtok Johnra, idősebb féltestvérükre száll, és a Dashwood nővérek fiatal húgukkal Margarettel és édesanyjukkal együtt vagyontalanokká válnak. A család Bartonba költözik egy kedves rokon jóvoltából, ahol új életet kezdhetnek. Az, hogy mennyire megváltozik majd az életükben persze még csak nem is sejtik. Nagyon élvezik a vidéki életet és őszinte barátságot sikerült kialakítaniuk. Elinor és Marianne is rendkívül csinos fiatal lány, a cirka 450 oldal alatt mindketten megismerik a szerelem csodálatos és fájdalmas oldalát is. Bár a két fiatal rendkívül közel áll egymáshoz, jellemük nem is különbözhetne jobban. Elinor a józan gondolkodás mintapéldánya, aki soha nem engedi, hogy az érzelmei uralkodjanak felette. Olykor olybá tűnhet, hogy kőből van a szíve és képtelen arra, hogy átélje és megélje az érzelmeit, de ahogy családja, mi is rájövünk arra, hogy a szoborszerű jellem alatt milyen heves érzelmek és viharok dúlnak. Egyszerűen csak nem az a típus, aki magára vonja a figyelmet örömével és bánatával. Ezzel szemben Marianne az a típus, aki szenvedéllyel éli az életét. Ha boldog, akkor az egész világ tud az ő boldogságáról és csodája a fiatal lány életörömét és jókedvét, ha pedig szomorú, akkor azt is minden teketória nélkül a világ tudtára adja. Nagyon heves természet, leginkább az érzelmei irányítják. Olyan, mintha azt mondanák, hogy ő a szív, míg Elinor az agy, vagy stílusosan ő az érzelem, nővére pedig az értelem. Azt azonban fontos kiemelni, mindketten, de főleg Marianne óriási változáson megy keresztül, nagy fejlődés figyelhető meg nála, és a végén már teljes szívvel drukkolunk annak, hogy megtalálja a boldogságot férje oldalán. Ahhoz azonban, hogy Elinor és Marianne végre boldog legyen, több nehézséget is ki kell állniuk, egyáltalán nem magától értetődő, hogy végül rájuk talál a szerelem. Le kell győzniük a társadalmi és saját előítéleteiket ahhoz, hogy végre révbe érjenek.
A kötet további fontos karakterei minden kétséget kizáró módon Brandon ezredes, Edward és Willoughby. Ők vannak talán a legnagyobb hatással a lányok életére valamilyen módon. Hármuk közül Brandon ezredes került leginkább közel a szívemhez. Nagyon megkedveltem a tiszta szívű és becsületes urat.
Nagyon érdekes, hiszen tulajdonképpen szinte semmi egetrengető, vagy óriási dolog nem történik a cselekményben, mégsem unatkoztam egy másodpercig sem. Teljesen elvarázsolt a 19. század eme szelete; az úriemberek látogatása, romantikus séták a parkban, vacsoraestek, szerelmek, csalódások, fellángolások és gyötrelmek. Szerelmesnek lenni soha nem könnyű, egy olyan világban pedig, ahol a nő egyetlen lehetősége a felemelkedésre a házasság, még nehezebbek a kilátások. Ma már senki nem lepődik meg azon, ha egy lány továbbtanul, vagy vezetői beosztásban dolgozik, de a 19. században még nem volt túlságosan sok lehetősége a nőknek. A társadalmi felemelkedés szinte egyetlen lehetősége a házasság volt, másmilyen keretek között nem kerülhettek magasabb társadalmi státuszba a nők. Még a rendkívül vagyonos nőknek is szinte kötelessége volt megházasodnia, hiszen mit érhet egy fehérnép férfiember nélkül. Ilyen kilátásokkal persze nem lepődünk meg azon, hogy a regény egyik központi kérdése, hogy vajon mi a fontos az életben? Egy szeretetteljes és tisztességes szereteten alapuló kapcsolat férj és feleség között, vagy a megtűrésen alapuló érdekházasság a kényelem és a jómód ígéretével? Milyen a tökéletes társ? A csinos külső mellett mennyire fontos a józan gondolkodás, kellemes modor és az intelligencia?
A társasági élet amúgy nagyon érdekesen megjelenik a regényben. Jane Austen tökéletesen bemutatja a kor tipikus (vagy legalábbis tipikusnak vélt) embertípusait. Rengeteg féle férfikarakterrel ismerkedhetünk meg, megjelenik benne a nagyravágyó, ám lusta úrifiú, aki képtelen önmagán kívül másra is gondolni, a mélabús és merengő idősebb gentleman, aki tökéletes illedelmeséggel, csak távolról csodálja fiatal szerelmét, a gyenge jellemű, irányítható férfi, és persze ne felejtsük el azt a típust se, aki mindenkinél többre tartja önmagát. A női karakterek közül a legélesebb ellentét a szerető szív és a pénz kérdésében mutatható ki. Vannak, akik nem vágynak másra, csupán egy őszinte és szeretetteljes házasságra, mások csupán a pénzre és a jómódra utaznak.
Bevallom, néha kicsit elvesztettem a fonalat és nem mindig tudtam követni a hölgyek parttalan fecsegését és bár szórakoztató volt olvasni a különböző kombinálásokról és pletykákról, néha azért idegesített a dolog. Volt, hogy faltam a lapokat, olykor azonban annyira érdektelen és semmitmondó volt számomra a történet, hogy nagyon kellett figyelnem arra, hogy ne ugorjak át sorokat.
Ha pedig szóba került a társasági élet, nem felejtkezhetünk meg a pletyka erejéről sem. A kommunikáció hatalom, ugyanúgy, mint a tudás. Aki tud, több lesz az átlagnál, hiszen a birtokolt információval számtalan hatást gyakorolhat másokra. Egyáltalán nem mindegy, hogy maga az informátor mennyire tudatos és érett személyiség, és persze az sem, hogy mekkora az információ súlya, vagyis adott környezetbe engedve milyen további hatásokat érhet el. A tudatlanság is lehet ludas persze: megesik, hogy valaki tudtán kívül pletykál, mert kikívánkozik belőle a történet, és talán még rosszindulat sincs a mondandójában, mégis árt vele. Sok esetben a beszélő saját maga is elhiszi, hogy együttérzésből beszél az adott személy háta mögött, de a hatás ilyenkor sem marad el. Olvasás közben számtalanszor lehetünk tanúi a pletyka minden fajtájának. Hol rosszindulat, hol pedig naivitás vezényelte, de minden esetben károsan hatott a szereplők életére.
A történet ugyan a párkeresésről szól, ám fontos kiemelni, hogy maga a könyv legalább annyit foglalkozik az érzelmek megfelelő helyén kezelésével is. Mi a jobb, ha az ember csendben szenved, vagy ha kikiabálja a fájdalmát az egész világban? Hogyan lehet helyesen megélni és átélni a csalódást?
Milyen értékek vannak a szenvedésben, ha léteznek egyáltalán? És vajon mennyire szükséges ez a teljes gyógyuláshoz?
Nagyon imádtam ezt a csodálatos kiadást, biztos vagyok benne, hogy kiemelt helye lesz a kötetnek a polcomon. Természetesen nem minden a csinos borító, ezt én is tudom, de talán ezeknek köszönhetően a fiatalabb korosztály is szívesen lapozgatja majd ezeket a regényeket. Mindenesetre türelmetlenül várom Jane Austen többi művét is, remélem azok is helyet kapnak majd ebben a nagyszerű sorozatban.

Nagyon szeretem a lélektani könyveket, a fülszöveget elolvasva pedig kíváncsian vártam, hogy mit is hoz ki majd a történetből a szerző. A Szeretni annyi, mint egy igazán mély és emberi történet fájdalomról, gyászról, hibákról és magányról. Egy történet arról, hogy mindannyian követünk el hibákat, a kérdés csupán annyi, hogy mennyire vagyunk szerencsések és mennyire kerülnek el minket a következmények. Egy-egy rossz döntés hatással lehet az életünkre és a múltunkra, de fontos, hogy a jelenünket az ne határozza meg. A kötet középpontjában három szereplő: Violet, Harriet és Frank áll, akik élete összefonódik és akik egymásban találják meg azt, amit már régen elveszítettek. Egy biztonságos hálót, egy családot, egy olyan helyet, ahol végre jól érezhetik magukat, ahol nem kell megjátszani önmagukat.
A történet szerint Violet Powell huszonkét éves fiatal nő, frissen szabadul éppen a börtönből, ahol egy halát okozó baleset következtében került. A fiatal lánynak bár van hol laknia és egy évre kifizette a családja a lakbért, nem akarnak róla többet hallani. Így Violetnek nincs senkije és semmije, egyedül kell megtanulnia boldogulnia egy teljesen idegen városban. Kísérti őt a múlt árnyéka és a benne kavargó kérdések: hogyan lehet tovább élni azzal, amit tett? Képes lesz valaha megbocsátania önmagának? Harriet Larson egy igazi könyvmoly, aki szabadidejében a helyi börtönben önkénteskedik. Minden héten újabb és újabb könyveket visz be a női börtönbe és egy könyvklub keretein belül meg is beszélik, hogy miről szól pontosan. Harriet és Violet így ismerkedik meg, így később, mikor Portland városában egymásba futnak, már régi ismerősként üdvözlik egymást. Violet nagyon félszeg, de Harriet mindent megtesz azért, hogy a fiatal lány újra tudja kezdeni az életét. Az életet azonban megbonyolítja kissé, mikor ketten összefutnak egy könyvesboltban Frankkal, aki annak a nőnek az özvegye, akinek a haláláért Violet börtönben ül. Bár maga a találkozás nagyon szerencsétlenül sikerül, az esemény sorsfordítóvá válik. Hárman szoros barátságot kötnek és segítik egymás útját az életek során.
Monica Wood írása érzékeny, emberközeli és meglepően könnyed annak ellenére, hogy nehéz témákat boncolgat. Szerettem, hogy nem romantizálja, de közben nem is ítéli el a szereplőket. A karakterek valódi, hús és vér emberek, akik olykor hibáznak, de végül talpra állnak.
A regény cselekményét nem a vadító izgalmak teszik felejthetetlenné, sokkal inkább az érzelmek és az érzések azok, amelyek megragadják olvasót. A könyv középpontjában a bűntudat, a gyász, a megbocsátás és az újrakezdés témái állnak. A szerző szépen építkezik, ahogy haladunk előre a történetben, úgy kerül egyenesbe mindegyik karakter élete. A múltja nem csak Violetnek terhelt, Franknek és Harrietnek is megvannak a maga fájdalmas pillanatai, amelyektől szabadulni szeretnének. Soha nem kimondott titkok ezek, melyek azóta is hatással vannak az életükre.
Érdekes volt látni, hogy ki hogyan viszonyult Violet karakteréhez. Nagyon tetszett, hogy a szerző nem csak a bűnt ismertette, hanem magát az embert is, aki mögötte volt. Mert persze, Violet hozott egy rossz döntést és emiatt egy nő életét vesztette. De vajon ez a 18 éves tette muszáj, hogy meghatározza az egész életét? Vannak szereplők, akik szerint igen és biztos vagyok benne, hogy néhány olvasó is így gondolkodik majd. Mások azonban úgy vélik, hogy tényleg leülte a büntetését, így joga van új életet kezdeni.
A kötetet ízig-vérig átjárja a könyvek szeretete. A könyvek – és az olvasás – szeretete végig ott bujkál a sorok között, mintha egy láthatatlan fonálként fűzné össze a szereplőket. A regény eredeti címe az, hogy How to Read a Book, ami szabad fordításban annyit tesz, hogy Hogyan olvassunk egy könyvet. Ez a cím pedig tökéletes illik a kötethez. Kár, hogy a magyarban megváltoztatásra került.
Ha szereted azokat a történeteket, amelyek lassan, finoman bontakoznak ki, ahol a karakterek hibáznak, botladoznak, mégis nagyon szerethetők – akkor ez a regény neked való. Egy csendes, mégis mély olvasmányélmény, amely hosszú ideig veled marad.

Emilia Hart már a Vészlény című kötetével belopta magát a szívembe, így biztos voltam benne, hogy a Szirének című regényét is sorra kerítem majd. Kicsit aggódtam ugyan, hogy vajon a második könyve is ugyanolyan hatással lesz-e majd rám, de végül szerencsére nem kellett csalódnom. Ugyan a Vészlény valahogy közelebb áll hozzám, de a Szirének is belopta magát a szívembe.
A Szirének egy nagyszerű stílusban megírt kötet, melynek női főszereplőit a sors szorosan összeköti. Bár Mary és Eliza, illetve Lucy és Jess történetszála más és más évszázadban zajlik, mégis életük egy örökre összeforr. Bár más és más korban élnek, mégis ugyanazon a sorson osztoznak. Kapcsolatuk a vízzel egyforma, ugyanazokat a jeleket veszik észre magukon, ha hozzáér a bőrükhöz.
Nagyon tetszett, ahogy a szerző összefonta a lányok életét. A Szirének alapját Lucy és az ő történetszála képezi. A fiatal lány menekülni kényszerült korábbi életéből és kollégiumi szobájából, miután egy furcsa éjszakán arra ébredt, hogy volt barátja szobájában áll és éppen őt fojtogatja. Tisztában van vele, hogy senki sem fog hinni neki, hogy csupán alva járt, így nővérénél keres menedéket. A két lány azonban nem ápol szoros testvéri kapcsolatot, így Lucy csupán reménykedhet abban, hogy Jess majd segít rajta. Amikor azonban odaért, a lánynak hűlt helyét találja. Jess után kutatva Lucy egyre több mindent tud meg a városkát övező furcsa történetekről, azokról a megmagyarázhatatlan eltűnésekről, melyek áldozatai mind férfiak. A helyiek arról beszélnek, hogy a hullámokban suttogó női hangokat hallanak, talán egy régi hajóbaleset áldozatai, akik a mélyben lelték halálukat. Vajon ők állnak a furcsa eltűnések mögött? És vajon miért érzi Lucy egyre nyugtalanabbul magát és miért lesznek egyre veszélyesebbek és valóságosabbak az álmai? Miért lát az álmában egy Mary és Eliza nevű testvérpárt, akik egy hajó rakterében utaztak évszázadokkal korábban?
Lucy álmaiból ismerhetjük meg Mary és Eliza karakterét, akik egy hajó rakterében, több tucat nőtársukkal együtt kiszakítottak őt otthonukból. A nők fegyencek, de sokuknak a legnagyobb bűne csupán annyi, hogy ételt loptak az asztalra, vagy éppen megvédték magukat támadójukkal szemben. A lányok ahogy távolodnak otthonról, egyre furcsábban érzik magukat és Eliza egyre többször próbál meg beszélni testvérének az anyjukról, aki eltűnt anno a habokban. Azt tudni lehet, hogy a hajó sajnos elsüllyedt, de azt senki sem tudja, hogy mi történt a női fegyencekkel. Vajon mindenki megfulladt a szerencsétlenségben? Hogyan láthatja Lucy olyan élesen Mary és Eliza alakját az álmaiban? Lucy testvérét, Jesst is rendkívül különleges módon ismerheti meg az olvasó. Amikor Lucy megtalálja naplóját, és olvasni kezdi azt, szép fokozatosan megértjük az ő karakterét is.
Ahogy olvassuk Lucy, Jess, Mary és Eliza történetet több ismerős motívumot is felfedezünk az életükben. Olyan ez, mint egy kirakós. Ahhoz, hogy megértsük az egyiküket, ismernünk kell a másik kettő életét is. Amikor pedig befejezzük a regényt, egy csodálatos egésszé áll össze. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy kerülnek helyükre a kirakós darabkái. Megértjük Jess viselkedését és azt is, hogy miért érezte úgy Lucy, hogy éles szakadék tátong közöttük. De felismerjük és megértjük azt is, hogy a lányok miként kötődnek Maryhez és Elizához is.
A csavarok nagyon tetszettek, bár számomra kissé kiszámíthatók voltak. Már a történet elején biztos voltam mindegyikben. Természetesen ez semmit sem von le a kötet élvezeti értékéből, engem legalábbis nem zavart ez egy másodpercig sem.
Bár ugyan nem lett a Szirének akkora kedvenc nálam, mint a Vészlény, de imádtam olvasni. A karakterek érdekesek és szerethetők voltak, a történet izgalmas volt, a hangulata pedig teljesen levett a lábamról. A kötet rengeteg szépséget rejt, ugyanakkor a fájdalom is megjelenik benne. Nagyon szép ívet járt be a cselekmény, ugyanakkor nekem kicsit elnagyolt volt a vége. Úgy éreztem, hogy ahhoz képest, hogy milyen komoly dolgok miatt menekült Lucy végül a tengerparti házikóba, ahhoz képest nem kapott túl komoly magyarázatot, hogy mi is történt végül az ügyével. És emellett nekem Mary és Eliza történetével kapcsolatban is maradt bennem némi hiányérzet.
A borító csodaszép, mindig öröm látni, hogy a varázslatos külső csodás belsőt takar. Nagyon tetszett a kötet nyelvezete és maga a fordítás is. Összességében csak ajánlani tudom a könyvet.

A phenjani varázsló egy igazán megkapó történet egy fiúról, aki a világ egyik legtitokzatosabb országában nőtt fel, egy különleges könyvről és arról, hogy vajon mennyi esélye van az embernek Észak-Koreában úgy létezni, hogy közben szárnyra kap a fantáziája.
Csunszu története nagy hatással volt rám, rendkívül felkavaró és fájdalmas olvasmányélmény volt. Bevallom egyáltalán nem vagyok tájékozott Észak-Korea tekintetében, természetesen már hallottam a társadalmi berendezkedéséről és Kim Dzsongun rémuralmáról, de még soha nem ástam bele magam mélyebben a témába.
Észak-Korea egy teljesen másik világ. A kényelmes nappalimban ülve el sem tudom képzelni, hogy mi is történik az országban valójában. Rengeteg menekült és túlélő számolt már be a nagyközönségnek az ottani rémuralomról. Észak-Korea a dzsucse-eszmét követi, amit az ország első vezetője, Kim Ir Szen örökös elnök dolgozott ki. A vezér szerint a dzsucse a „másoktól való függés megtagadása és az egyén erejének használata az ember saját erejébe vetett hitével és az önellátás forradalmi szellemének kimutatásával”. A dzsucse Észak-Korea céljaihoz kapcsolódik: egy független külpolitikához, a gazdasági önellátáshoz és az önmagára támaszkodó hadsereghez. Az eszme kinyilatkoztatása 1955-ben az első lépés volt egy nagy, jól működő, Kim teljes befolyása alatt álló politikai hatalom felé. A dzsucse megalkotása a külföld felé érdeklődő személyek központi irányításból való eltüntetésének filozófiai eszköze, célja a Kína- és szovjetbarátok és a Kim-ellenesek eltüntetése volt. Kim Ir Szen ötvözte a koreai és a neokonfucianista hagyományokat a marxizmussal, a marxizmus–leninizmussal, a sztálinizmussal és a nacionalizmussal, ám az alapok egyértelműen a történelmi időkbe nyúlnak vissza.
Az országban élők helyzete nem volt könnyű, vagy fanatikus odaadással követték a vezér minden egyes szavát, vagy pedig kemény büntetéssel és megtorlással kellett számolniuk. Az emberekkel elhitették, hogy ez az egyetlen igaz eszme, és eszerint a berendezkedés szerint kellett megszervezni az életüket. Cso Csunszun összességében egy igazán szerencsés gyereknek mondhatta magát, nem volt könnyű a családja élete, de nem éheztek szemben több ezernyi társával. Egy nap azonban egy különös könyvet talál, ez pedig örökre megváltoztatja az egész életét. Talán nem árulok el nagy titkot, ha leírom nektek…ez a kötet nem más, mint egy D&D, vagyis egy Dungeons & Dragons játék. A kötet nem veszélytelen, hiszen a fantázia világában játszódik, ahol nincsenek határok és korlátok és az ember saját maga dönt a sorsa felett. Ráadásul az imperialista világ propagandáját közvetíti, így könnyen veszélybe kerülhet az, akinél megtalálják. Csunszu megtanulja, hogy sokkal nagyobb veszélyek leselkednek rá a szeretett országában, mint azt gyerekként hitte és minden erejére szükség van ahhoz, hogy megmeneküljön a halál markából. A kérdés csupán annyi, hogy vajon képes lehet-e új életet kezdeni az országban, vagy esetleg olyanra kell vetemednie, amit soha nem gondolt volna? És mi lesz a szerelemmel? Vajon rátalálhat még, vagy örökre szívében őrzi majd ifjúkori szerelmét?
A phenjani varázsló nem csak az észak-koreai élet részletes rajza, hanem az emberi lélek megingathatatlanságának és a méltóság megőrzésének testamentuma is. Egy csodálatos felnövéstörténet, megy garantáltan nagy hatással van az olvasójára.

A Manon virágai egy igazán fájdalmas és komor történet a gyászról és arról, hogy mennyire nehéz feldolgozni azt, ha valaki elveszíti azt, aki mindennél fontosabb számára. Azt ugyan mindannyian tudjuk, hogy aki megszületik, az bizony egyszer meg is fog halni, tisztában vagyunk azzal, hogy ez a dolgok természetes rendje. Arra azonban senki sem tud felkészülni, ha valaki, akit nagyon szeretünk idő előtt hagy el minket. Nem számítunk arra, hogy két óra leforgása alatt megváltozhat az egész életünk, boldog feleségként és kismamaként kelünk fel, de a nap végére teljesen egyedül maradunk.
Amande a baleset következtében nem csak családját, de önmagát is elvesztette. A világa teljesen a feje tetejére állt és képtelen volt szabadulni a fájdalom fojtogató markából. Nem volt maradása a lakásban sem, muszáj volt vidékre költöznie, hogy levegőt kapjon. Családja elvesztése alapjaiban rengette meg a világát, és ahhoz, hogy újra talpra tudjon állni, változásra van szüksége.
Úgy éreztem, hogy a gyász ábrázolása nagyon hiteles volt mindegyik karakter részéről, a szerző bemutatta, hogy nincs egyféle recept. Minden ember más és más, mindannyian máshogy dolgozzuk fel a veszteséget. Van, aki elveszíti a kapcsolatát a külvilággal és még arra sem képes, hogy kikeljen az ágyából. Van, aki segítséggel próbál túllendülni a fájdalmas időszakon, de van olyan is, aki a családja kedvéért erős próbál maradni, majd akkor dönti le őt a gyász a lábáról, amikor nem számít rá. Van, aki próbál az életbe kapaszkodni és van olyan is, aki képtelen egyről a kettőre jutni.
Nagyon nehéz szavakba önteni, hogy mit is éreztem olvasás közben. Már az elején, mikor megtudtam, hogy Amandéval egy napon születtünk, valahogy kapcsolódtam hozzá. Éreztem, hogy nagyon fogom kedvelni a karakterét. A fájdalma bekúszott a bőröm alá, vele együtt semmisültem meg és az én szívem is teljesen összetört. Részese voltam a történetnek, a fájdalmának és a gyógyulásának is. Nagyon fájdalmas volt bepillantani a fejébe, az életébe.
Nagyon tetszett, hogy a szerző a gyógyulást párhuzamba állítja a földdel és annak az éltető erejével. Ahogy Amande szép lassan el kezdte megmunkálni az elhagyatott kertet, úgy kezd el egyre inkább kinyílni újra a világa. Először egy pillangó később pedig egy kóbor macska szökik be az otthonába, az előző lakó által elrakott régi falinaptárak pedig arra késztetik őt, hogy elhagyja a biztonságosan gondolt sötétséget. Ahogy a keze munkája nyomán a kert életre kel, úgy lesz egyre jobban és jobban. Beköltözik hozzá a remény, a természettel való kapcsolata segít neki feldolgozni a veszteséget, ami érte. Először csak a kertbe megy ki, de később végre újra emberek közé merészkedik. És bár talán soha nem lesz tökéletesen, az élete soha nem lesz már ugyanolyan, mint előtte, mégis elindul a gyógyulás útján.
A kötet nyelvezetét nagyon szerettem, engem nagyon megfogott. Amikor pedig a cím is értelmet nyert, bevallom egy kicsit pityeregtem a kanapén. Nagyon szerettem ezt a történetet, biztos vagyok benne, hogy a szerző másik könyvét is sorra kerítem majd.

Stephen King munkásságát ismerve ki merem jelenteni, hogy a Tortúra az egyik legkegyetlenebb pszichothrillere. Szokásától eltérően, elhagyva a természetfeletti elemeket, itt csak két embert (az elrabolt író és a megszállott rajongója) és a közöttük lévő dinamikát állítja középpontba.
⠀
A Tortúra története szerencsére nincs túlbonyolítva, és éppen ebben rejlik a zsenialitása. Paul Sheldon, a sikeres író, autóbalesetet szenved és csodák csodájára (vagy mégsem?) pont Annie Wilkes, egy magányos, látszólag ártalmatlan nő talál rá, aki történetesen Paul legnagyobb rajongója. Ahogy haladunk előre, úgy válik egyre hátborzongatóbbá és kifejezetten nyomasztóvá a történet. Annie Wilkes karakterét King zseniálisan építette fel, imádtam őt utálni. Annie nem egy klasszikus „gonosz” karakter, sokkal inkább egy ember, akinek komoly mentális problémái vannak, ebből kifolyólag kiszámíthatatlan, és éppen ezért annyira ijesztő.
King mindemellett bravúrosan mutatja be a könyvben a megszállottság különböző vetületeit is. A regény klausztrofób, nyomasztó, de mégis letehetetlen. A feszültséget fokozatosan adagolja a történet, mely egy brutális végjátékban csúcsosodik ki. A történet előrehaladtával Annie egyre brutálisabbá, Paul pedig egyre kiszolgáltatottabbá válik. Alapvetően a bezártság, a fájdalom, a kontrollvesztés, valamint a megalkuvás és az írás közötti belső harc adja a történet valódi feszültségét. Ez a feszültség pedig a regény minden egyes oldalán jelen van.
A Tortúra véleményem szerint nemcsak egy kiváló thriller vagy horrorregény – hanem King egyik megkerülhetetlen mesterműve. Egy szűk térben játszódó, intenzív lélektani dráma is egyben, amely hosszú ideig nem ereszti az olvasót. Feszültséggel teli, kíméletlenül emberi, és annyira valóságos, hogy attól válik igazán rémisztővé.
Leginkább azoknak az erős idegzetű olvasóknak tudom ajánlani, akik szeretik a zárt térben játszódó, karakterközpontú, erős pszichológiai töltetű történeteket. Emellett őszintén tudom ajánlani a filmes adaptációt, melyben Kathy Bates alakítja zseniálisan Annie Wilkes karakterét, illetve a színházi darabot, melyben Balázs Andi játssza elképesztően jól a horror irodalom egyik legemlékezetesebb gonoszát.

Elif Shafak könyveivel már nagyon régóta szemeztem, valahogy eddig mégsem jutottam el oda, hogy sorra kerítsem valamelyik regényét, így Az eltűnt fák szigete című regénye az első olvasmányom a szerzőtől. Elif Shafak Az eltűnt fák szigete című regénye lírai hangon, mégis mélyen emberi módon mesél. Annyi minden van ebben a történetben, nagyon nehéz szavakba önteni az érzéseimet.
Az eltűnt fák szigete című kötet egy csodálatos történet a szerelemről, veszteségről, fájdalomról és arról, hogy mennyire nehéz újrakezdeni valahol máshol, távol a gyökereinktől. Egy történet a nem is olyan távoli múltból, ahol Cipruson a görög és török megosztottság és a háborús helyzet miatt ezrek tűntek el nyomtalanul és haltak meg az utcákon. Egy történet két fiatalról, akik bár származásuk tekintetében ellentétes oldalon álltak, mégis egymásba szerettek, ez pedig megpecsételte a sorsukat. Egy történet arról, hogy hiába hagyjuk magunk mögött a múltat, hiába akarjuk, hogy az utánunk következő generáció teljesen új lapot kezdjen, a fájdalmat nem tudjuk egyik pillanatról a másikra levetkőzni. Ahhoz, hogy legyen jövője az embernek, szembe kell nézni a múltjával. A nehézségeket nem lehet és nem szabad elfelejteni, beszélni kell róla, hogy a traumákat a következő generáció már ne cipelje magával.
Az eltűnt fák szigete egy igazán gyönyörű nyelvezetű, fájdalmas történet, mely mégis tele van rengeteg szépséggel. A történet egy hosszabb időtávot ölel át. A jelenben megismerhetjük Ada alakját, aki egy nap teljesen megmagyarázhatatlan módon üvölteni kezd az osztályban. Egyszer csak, minden előzmény nélkül feltör belőle a fájdalom. Megijed és szégyenkezik utána, az olvasó pedig nem érti, hogy mi történhetett vele. Azonban ahogy haladunk előre az olvasásban, egyre világosabbá válik előttünk, hogy hiába született Londonban, szülei múltja rá is hatással van. A családjának múltját és szülei kapcsolatát egy igazán különleges perspektívából ismerhetjük meg, ugyanis egy fügefa meséli el nekünk. A sorokat áthatja a természet szeretete, annak fontossága és szerepe az ember életében. A fügefa csodálatos elbeszélő, imádtam olvasni ezeket a részeket. Teljesen elvarázsolt és őszintén rabul ejtett. Ez a regény óriási hatással volt rám, többször pityeregtem olvasás közben. Nem akarok hazudni, eddig nem ismertem annyira Ciprus történelmét, de nagyon mély nyomokat hagyott bennem, azóta több dolognak is utána olvastam. Nagyon ijesztő belegondolni, hogy ezek az események nem is olyan régen történtek, alig 50 év telt el azóta. Elif Shafak láthatóan rengeteg munkát ölt ebbe a kötetbe, érződik, hogy alapos kutatómunkát végzett. A könyvben szereplő eseményeknek abszolút van valóságalapja.
Bár még csak május van, biztos vagyok benne, hogy az idei évem egyik legmeghatározóbb olvasmánya.

Vannak könyvek, amelyek már a borítójukkal azt suttogják: „Ez neked szól.” És néha tényleg igazuk van. Az eltűnt könyvesbolt pontosan ilyen volt – legalábbis eleinte.
Az eltűnt könyvesbolt egy nagyon érdekes és izgalmas történet, melynek középpontjában egy misztikus könyvesbolt áll, amely csak arra vár, hogy rátaláljon az, akinek iránymutatásra van szüksége. A történet három szálon fut, a múltban megismerhetjük Opaline alakját, aki a házasság elöl menekült Párizsba, majd Dublinba, ahol végre azzal foglalkozhatott, amelyre mindig is vágyott. Önálló nőként élhette életét és megnyithatta álmai könyvesboltját. A jelenben pedig Martha és Henry alakját ismerhetjük meg. Martha az erőszakos férjétől menekült, majd házvezetőnőnek szegődött a szeszélyes, idős dáma, madame Bowden dublini otthonába. Henry pedig azért érkezett a városba, hogy megtalálja Emily Brontë elveszett második regényének kéziratát. Kettejük sorsa az első pillanatban megpecsételődik, mikor találkoznak egymással, a kérdés csupán az, hogy vajon elég bátrak lesznek-e ahhoz, hogy felismerjék az, hogy világszenzációt jelentő öreg papíroknál valami sokkal fontosabbra lelhetnek együtt.
A regény első fele igazi könyvmoly-álom: egy különös bolt, egy elveszett kézirat, és egy nő, aki elmerül a múlt titkaiban. Az irodalom rajongóinak külön öröm lehet a sok-sok utalás – Austen, Woolf, Dickinson és még sokan mások köszönnek vissza a lapokról. Az atmoszféra finoman varázslatos, meghitten nosztalgikus, és annyira szép gondolatokkal van tele az olvasás és az írás erejéről, hogy alig bírtam letenni. Martha és Henry alakja is rendkívül szimpatikus volt az elején, igazán megkedveltem az alakjukat és vártam, hogy miként nyílnak majd meg egymás irányába.
És aztán jött a második fele… ahol valami elcsúszott. Mintha túl sok mindent akart volna egyszerre elmondani a szerző. Túlírtnak éreztem, sűrűnek, néhol már-már fárasztónak. Martha és Henry története sajnos nem tudott úgy kibontakozni, ahogy szerettem volna – főleg azért, mert képtelenek voltak érdemben kommunikálni egymással. A konfliktusok nagy része félreértésekből fakadt, és egy idő után ez elkezdett zavarni. Opaline történetszála végig jobban tetszett. Igazából az ő karaktere volt számomra a regény igazi szíve. Egy érzékeny, okos, bátor nő, aki az 1920-as évek minden elvárásával szemben próbálta megtalálni a saját útját. Az ő szála egyszerre fájdalmas és felemelő, és szívből szurkoltam neki, hogy végül megkapja azt az életet, amit megérdemel. A regény ezen része finoman, de határozottan mutatja meg, milyen nehéz volt akkoriban nőként érvényesülni – különösen, ha valaki írni, alkotni, önállónak lenni vágyott.
Nagyon szerettem az eltűnt könyvesboltot és azt, hogy mikor és hogyan bukkant fel azok számára, akiknek igazán szüksége volt rá. A szerző a valóságot és a fantasztikumot úgy fonja össze, hogy az olvasó számára szinte természetesnek hat. Mintha a hétköznapok része lenne. A történetben nem voltak hatalmas mágikus rendszerek, hősies küldetések – inkább apró csodák, melyek szelíden, de mélyen megváltoztatják a szereplők világát. A történet emlékeztet minket arra, hogy a valóság nem mindig logikus, és hogy a történetek – bármennyire is földhözragadtnak tűnnek – mindig hordozhatnak egy csipetnyi csodát.
Nagyon érdekes és izgalmas volt látni, hogy Opaline és Martha története miként simul egybe, számítottam erre a szálra, de mégis simogatta a lelkemet.
Az eltűnt könyvesbolt talán nem lett akkora kedvenc számomra, mint ahogy reméltem, de a hangulata, a kézirat rejtélye, az irodalmi rétegei, Opaline alakja és a könyvek iránti szeretete miatt mégis mély nyomokat hagyott bennem. A hibái ellenére sem tudok haragudni erre a könyvre, nagyon örülök, hogy sorra kerítettem.

„Van, amit nem lehet kimondani. De el lehet ültetni, és kivirágozhat.”
Ritkán találkozom olyan könyvvel, amely ennyire finoman, mégis mélyre hatóan képes beszélni a fájdalomról, az emlékezésről és a gyógyulásról. A Szirmokba zárt szavak számomra nem csupán egy történet volt – sokkal inkább egy érzelmi utazás. Ez a könyv minden szempontból különleges volt számomra. Már az első mondatnál éreztem, hogy ez a regény sokkal több a csinos kis borítójánál. A történet teljesen magával ragadott, alig bírtam letenni. Ha lett volna rá lehetőségem, biztos, hogy egy ültő helyemben kiolvasom.
A könyv nagyon komoly témákat feszeget; a családi titkok, az árulás, függőségek, az erőszak kérdése mind-mind jelen van a regényben. A könyvben generációkon át ívelnek ezek a borzalmas kapcsolatok. Alice egyik legfontosabb feladata, hogy felismerje ősei hibáit, megismerje a családja történetét és ennek segítségével egészséges lelkületű fiatal nővé váljon. Nincs könnyű dolga, sokáig nem is igazán ismeri a családja történetét, ugyanis nagymamája számára olyan fájdalmas a múlt, hogy képtelen ezt megismertetni unokájáva.
A Szirmokba zárt szavak cselekménye több eseményre tagolható. Kezdetben megismerhetjük Alice gyermekkorát. Bepillantást nyerhetünk a kislány és a családjának zaklatott életébe. Clem, az édesapa az indulatok embere. Konkrétan olyan (ahogy ezt Alice is mondja), mintha két személyisége lenne. Egy kedves, szerető, gondoskodó édesapa és egy dühöngő férfi, aki azonnal nekimegy a családjának. A legszomorúbb az egészben az, hogy soha nem lehet tudni, éppen melyik férfi lép be munka után az ajtón. A könyv ezen része nagyon szomorú és fájdalmas. A szívem szakadt meg, ahogy olvastam. Hatalmas segítségre lett volna szüksége a családnak, de sajnos nem kapták meg.
Egy tragikus baleset következtében Alice az apai nagymamájához kerül, akiről igazából eddig azt sem tudta, hogy létezik. Itt rá is térünk a cselekmény második részére. A lány először némaságba menekül, így próbálja megvédeni magát a sok fájdalomtól. Thornfield, a családjának az otthona, itt élnek a Vadvirágok. Alice is egy kis Vadvirág, neki is meg kell tanulni újra élni és újra létezni. Ezek a nők a fájdalmuk elől menekültek és itt, Thornfieldben leltek új otthonra és nyugalomra. Alice hamar beilleszkedik, ám a titkok sajnos felemésztik az újonnan felépített kapcsolatokat. Egy váratlan árulás miatt Alice elhagyja otthonát és ezzel el is jutunk a harmadik részéhez a regénynek.
Ezt követően Alice új életet próbál kezdeni, de szép lassan ráébred, hogy a múlt elől nem menekülhet el és igazán akkor gyógyulhat meg a lelke, ha szembenéz múltjának démonjaival és megismeri családjának a teljes történetét.
June egy nagyon szomorú élettörténetet tudhat magáénak. Fájdalmát alkohollal próbálja meg tompítani, és igyekszik eltemetni magában a múlt titkait.
A Vadvirágok igazán szeretetre méltó asszonyok, őszintén remélem, hogy végül mindegyik megtalálja a boldogságot.
Alice a Thornfieldben élés során megtanult beszélni a virágok nyelvén, sokáig ez az egyetlen nyelv, amivel ki tudja fejezni az érzelmeit. Ez egy családi örökség számára. De amikor az egyik akaratlanul is napvilágot lát, sorsfordító események láncolatát hozza Alice életébe. A fejezetek ezekhez a virágokhoz köthetők. Mindegyik egy csodálatos virággal kezdődik, melynek a szótár szerint megismerhetjük a jelentését, előfordulási helyét. A virág jelentése összefüggésben áll a fejezet tartalmával. Egyszerűen zseniális ez a húzás az írónőtől. Még csodálatosabbá és varázslatosabbá tette az olvasó számára a virágok nyelvét.
Akik szeretik a mély, érzékeny karaktereket, a természetközeli képeket és azokat a könyveket, amik megérintenek valami régóta eltemetettet benned – akkor ez a regény garantáltan a szívéhez fog szólni majd.

A soha fel nem engedő föld rabul ejtette a szívemet és a lelkemet és biztos vagyok benne, hogy sokáig el sem ereszti azt.
Nem túl vastag kötet, mégis rengeteget tud adni az olvasójának. A borítóján ugyan szerepel az a mondat, hogy ez egy drámai szerelmi történet, mely lélegzetelállító tájakon kalauzolja végig olvasóit, de ez a könyv sokkal több egy szerelmi történetnél.
A soha fel nem engedő föld egy lenyűgöző nyelvezettel megáldott történet melyben a klímaváltozás, a gleccserek helyzete/állapota és az őslakók elleni tettek, mint a népirtás és a kényszerű örökbeadás mellett megjelenik egy fiatal férfi identitáskeresése, aki nem találja a helyét a nagyvilágban és egy fiatal lány ambíciója, aki egész gyerekkorában kívülállónak érezte magát, mert a vidék csendjét és tisztaságát szomjazta azután is, hogy több száz kilométerre került onnan. És nem utolsó sorban megjelenik benne egy nő, aki elvesztett mindent és egy másik nő, akinek így valóra válhat a leghőbb vágya.
A regény több idősíkon játszódik, egyszerre vagyunk a jelenben és a múltban. Mint ahogy a gleccserek, amelyek elraktározzák a történelem minden fontos pillanatát, úgy tárul elénk Unni és Jon élete is. Nehéz és fájdalmas élethelyzetekkel szembesülünk: meddőség, örökbefogadàs, válás, gyász, kirekesztettség és magánnyal. Nagyon sok részt bejelöltem magamnak a könyvben, olvasás közben pedig bevallom, többször pityeregtem. Nagy hatással volt rám ez a könyv és nem lehetek elég hálás azért, hogy elolvashattam.
A tájleírásokat imádtam, sokszor úgy éreztem, mintha én is ott lennék az expedíción, mintha én is hallgatnám a vízfolyamot a gleccserek mélyén. A Sixties Scoop néven elhíresült időszakról ebben a formában még sajnos nem olvastam, de valami nagyon hasonlóról hallottam már az indiánokkal kapcsolatban. Rendkívül szívbemarkoló és felfoghatatlan, ami az őslakosokkal történt. Legyen szó népirtásról, a gyökerektől való megfosztásról, a kényszerű asszimilációról vagy kényszerű örökbeadásról, mindegyik megbocsáthatatlan.
A nyelvezete csodálatos, tökéletes tisztelgés az inuit és számi kultúra előtt.
Óriási kedvenc lett, csak ajánlani tudom.

Nagyon régóta állt már a tbr listám élén az Az Északi erdő legendája című sorozat, de valahogy mindig találtam mást helyette. Most azonban megjött hozzá a kedvem és úgy éreztem, hogy nem akarom tovább halogatni, szóval végre elolvastam én is A medve és a csalogány című kötetet.
A medve és a csalogány egy igazán érdekes és izgalmas fantasy, mely nagyban táplálkozik a orosz népmesei hitvilággal. Meglehetősen zord és komor hangvételű történet, semmiképpen se egy könnyed és romantikus mesére számítsatok. A történet kicsit lassabban indul be, tégláról téglára építkezik, az események nem indulnak be azonnal. Ugyanakkor a könyv sejtelmes és meseszerű hangulata miatt én egy másodpercig sem unatkoztam olvasás közben. A hangulata teljesen levett a lábamról, imádtam az olvasás minden egyes másodpercét.
A könyvben hangsúlyosan jelen van a vallás kérdése. Egyik oldalon a régi babonának és ősi lények tiszteletén alapuló mitikus vallás áll, a másikon pedig a kereszténység. Érdekes volt látni, hogy ebben a fantasy világban mennyire fontos szerepe van a különböző lényeknek. Érdekes kérdés, hogy vajon a vallásosság mércéje lehet-e az, ha az emberek csupán a félelmükből és nem igaz hitbéli meggyőződésükből táplálkoznak. Vajon Isten tényleg megbüntetné az embereket, ha a templomba járás mellett apró ajándékokat hagynak a különböző lényeknek. Vajon a különböző lények tényleg a démonok és ezáltán az ördög leszármazottjai? Meg lehet erővel változtatni egy közösséget?
Vászja szerintem remek főszereplő, a természetközelisége és gondolkodásmódja engem lenyűgözött. Nagyon szerettem őt abszolút kedvenccé vált számomra. Nincs könnyű dolga, hiszen ő az egyetlen, aki megmentheti az emberket. Morozko karaktere is izgalmas volt, kíváncsi vagyok, hogy miként alakul majd kettejük kapcsolata a trilógia során.
A mitikus lények sokszínűsége lenyűgözött, izgalmas és színes világot alkotott a szerző.
Úgy érzem, hogy A medve és a csalogány egy igazi hangulatkönyv. Ha az ember rá tud hangolódni a mesére, akkor nagyszerű élményben lehet része, de ha nem kapja el a fonalat, nem tud mit kezdeni a stílussal, akkor valószínűleg nem jön át neki a történet. Nekem tuti helye lesz az idei kedvenceim listáján és nem fogom tovább halogatni a sorozat többi részének az elolvasását sem. Csak ajánlani tudom mindenkinek.