Stephen King munkásságát ismerve ki merem jelenteni, hogy a Tortúra az egyik legkegyetlenebb pszichothrillere. Szokásától eltérően, elhagyva a természetfeletti elemeket, itt csak két embert (az elrabolt író és a megszállott rajongója) és a közöttük lévő dinamikát állítja középpontba.
⠀
A Tortúra története szerencsére nincs túlbonyolítva, és éppen ebben rejlik a zsenialitása. Paul Sheldon, a sikeres író, autóbalesetet szenved és csodák csodájára (vagy mégsem?) pont Annie Wilkes, egy magányos, látszólag ártalmatlan nő talál rá, aki történetesen Paul legnagyobb rajongója. Ahogy haladunk előre, úgy válik egyre hátborzongatóbbá és kifejezetten nyomasztóvá a történet. Annie Wilkes karakterét King zseniálisan építette fel, imádtam őt utálni. Annie nem egy klasszikus „gonosz” karakter, sokkal inkább egy ember, akinek komoly mentális problémái vannak, ebből kifolyólag kiszámíthatatlan, és éppen ezért annyira ijesztő.
King mindemellett bravúrosan mutatja be a könyvben a megszállottság különböző vetületeit is. A regény klausztrofób, nyomasztó, de mégis letehetetlen. A feszültséget fokozatosan adagolja a történet, mely egy brutális végjátékban csúcsosodik ki. A történet előrehaladtával Annie egyre brutálisabbá, Paul pedig egyre kiszolgáltatottabbá válik. Alapvetően a bezártság, a fájdalom, a kontrollvesztés, valamint a megalkuvás és az írás közötti belső harc adja a történet valódi feszültségét. Ez a feszültség pedig a regény minden egyes oldalán jelen van.
A Tortúra véleményem szerint nemcsak egy kiváló thriller vagy horrorregény – hanem King egyik megkerülhetetlen mesterműve. Egy szűk térben játszódó, intenzív lélektani dráma is egyben, amely hosszú ideig nem ereszti az olvasót. Feszültséggel teli, kíméletlenül emberi, és annyira valóságos, hogy attól válik igazán rémisztővé.
Leginkább azoknak az erős idegzetű olvasóknak tudom ajánlani, akik szeretik a zárt térben játszódó, karakterközpontú, erős pszichológiai töltetű történeteket. Emellett őszintén tudom ajánlani a filmes adaptációt, melyben Kathy Bates alakítja zseniálisan Annie Wilkes karakterét, illetve a színházi darabot, melyben Balázs Andi játssza elképesztően jól a horror irodalom egyik legemlékezetesebb gonoszát.

Elif Shafak könyveivel már nagyon régóta szemeztem, valahogy eddig mégsem jutottam el oda, hogy sorra kerítsem valamelyik regényét, így Az eltűnt fák szigete című regénye az első olvasmányom a szerzőtől. Elif Shafak Az eltűnt fák szigete című regénye lírai hangon, mégis mélyen emberi módon mesél. Annyi minden van ebben a történetben, nagyon nehéz szavakba önteni az érzéseimet.
Az eltűnt fák szigete című kötet egy csodálatos történet a szerelemről, veszteségről, fájdalomról és arról, hogy mennyire nehéz újrakezdeni valahol máshol, távol a gyökereinktől. Egy történet a nem is olyan távoli múltból, ahol Cipruson a görög és török megosztottság és a háborús helyzet miatt ezrek tűntek el nyomtalanul és haltak meg az utcákon. Egy történet két fiatalról, akik bár származásuk tekintetében ellentétes oldalon álltak, mégis egymásba szerettek, ez pedig megpecsételte a sorsukat. Egy történet arról, hogy hiába hagyjuk magunk mögött a múltat, hiába akarjuk, hogy az utánunk következő generáció teljesen új lapot kezdjen, a fájdalmat nem tudjuk egyik pillanatról a másikra levetkőzni. Ahhoz, hogy legyen jövője az embernek, szembe kell nézni a múltjával. A nehézségeket nem lehet és nem szabad elfelejteni, beszélni kell róla, hogy a traumákat a következő generáció már ne cipelje magával.
Az eltűnt fák szigete egy igazán gyönyörű nyelvezetű, fájdalmas történet, mely mégis tele van rengeteg szépséggel. A történet egy hosszabb időtávot ölel át. A jelenben megismerhetjük Ada alakját, aki egy nap teljesen megmagyarázhatatlan módon üvölteni kezd az osztályban. Egyszer csak, minden előzmény nélkül feltör belőle a fájdalom. Megijed és szégyenkezik utána, az olvasó pedig nem érti, hogy mi történhetett vele. Azonban ahogy haladunk előre az olvasásban, egyre világosabbá válik előttünk, hogy hiába született Londonban, szülei múltja rá is hatással van. A családjának múltját és szülei kapcsolatát egy igazán különleges perspektívából ismerhetjük meg, ugyanis egy fügefa meséli el nekünk. A sorokat áthatja a természet szeretete, annak fontossága és szerepe az ember életében. A fügefa csodálatos elbeszélő, imádtam olvasni ezeket a részeket. Teljesen elvarázsolt és őszintén rabul ejtett. Ez a regény óriási hatással volt rám, többször pityeregtem olvasás közben. Nem akarok hazudni, eddig nem ismertem annyira Ciprus történelmét, de nagyon mély nyomokat hagyott bennem, azóta több dolognak is utána olvastam. Nagyon ijesztő belegondolni, hogy ezek az események nem is olyan régen történtek, alig 50 év telt el azóta. Elif Shafak láthatóan rengeteg munkát ölt ebbe a kötetbe, érződik, hogy alapos kutatómunkát végzett. A könyvben szereplő eseményeknek abszolút van valóságalapja.
Bár még csak május van, biztos vagyok benne, hogy az idei évem egyik legmeghatározóbb olvasmánya.

Vannak könyvek, amelyek már a borítójukkal azt suttogják: „Ez neked szól.” És néha tényleg igazuk van. Az eltűnt könyvesbolt pontosan ilyen volt – legalábbis eleinte.
Az eltűnt könyvesbolt egy nagyon érdekes és izgalmas történet, melynek középpontjában egy misztikus könyvesbolt áll, amely csak arra vár, hogy rátaláljon az, akinek iránymutatásra van szüksége. A történet három szálon fut, a múltban megismerhetjük Opaline alakját, aki a házasság elöl menekült Párizsba, majd Dublinba, ahol végre azzal foglalkozhatott, amelyre mindig is vágyott. Önálló nőként élhette életét és megnyithatta álmai könyvesboltját. A jelenben pedig Martha és Henry alakját ismerhetjük meg. Martha az erőszakos férjétől menekült, majd házvezetőnőnek szegődött a szeszélyes, idős dáma, madame Bowden dublini otthonába. Henry pedig azért érkezett a városba, hogy megtalálja Emily Brontë elveszett második regényének kéziratát. Kettejük sorsa az első pillanatban megpecsételődik, mikor találkoznak egymással, a kérdés csupán az, hogy vajon elég bátrak lesznek-e ahhoz, hogy felismerjék az, hogy világszenzációt jelentő öreg papíroknál valami sokkal fontosabbra lelhetnek együtt.
A regény első fele igazi könyvmoly-álom: egy különös bolt, egy elveszett kézirat, és egy nő, aki elmerül a múlt titkaiban. Az irodalom rajongóinak külön öröm lehet a sok-sok utalás – Austen, Woolf, Dickinson és még sokan mások köszönnek vissza a lapokról. Az atmoszféra finoman varázslatos, meghitten nosztalgikus, és annyira szép gondolatokkal van tele az olvasás és az írás erejéről, hogy alig bírtam letenni. Martha és Henry alakja is rendkívül szimpatikus volt az elején, igazán megkedveltem az alakjukat és vártam, hogy miként nyílnak majd meg egymás irányába.
És aztán jött a második fele… ahol valami elcsúszott. Mintha túl sok mindent akart volna egyszerre elmondani a szerző. Túlírtnak éreztem, sűrűnek, néhol már-már fárasztónak. Martha és Henry története sajnos nem tudott úgy kibontakozni, ahogy szerettem volna – főleg azért, mert képtelenek voltak érdemben kommunikálni egymással. A konfliktusok nagy része félreértésekből fakadt, és egy idő után ez elkezdett zavarni. Opaline történetszála végig jobban tetszett. Igazából az ő karaktere volt számomra a regény igazi szíve. Egy érzékeny, okos, bátor nő, aki az 1920-as évek minden elvárásával szemben próbálta megtalálni a saját útját. Az ő szála egyszerre fájdalmas és felemelő, és szívből szurkoltam neki, hogy végül megkapja azt az életet, amit megérdemel. A regény ezen része finoman, de határozottan mutatja meg, milyen nehéz volt akkoriban nőként érvényesülni – különösen, ha valaki írni, alkotni, önállónak lenni vágyott.
Nagyon szerettem az eltűnt könyvesboltot és azt, hogy mikor és hogyan bukkant fel azok számára, akiknek igazán szüksége volt rá. A szerző a valóságot és a fantasztikumot úgy fonja össze, hogy az olvasó számára szinte természetesnek hat. Mintha a hétköznapok része lenne. A történetben nem voltak hatalmas mágikus rendszerek, hősies küldetések – inkább apró csodák, melyek szelíden, de mélyen megváltoztatják a szereplők világát. A történet emlékeztet minket arra, hogy a valóság nem mindig logikus, és hogy a történetek – bármennyire is földhözragadtnak tűnnek – mindig hordozhatnak egy csipetnyi csodát.
Nagyon érdekes és izgalmas volt látni, hogy Opaline és Martha története miként simul egybe, számítottam erre a szálra, de mégis simogatta a lelkemet.
Az eltűnt könyvesbolt talán nem lett akkora kedvenc számomra, mint ahogy reméltem, de a hangulata, a kézirat rejtélye, az irodalmi rétegei, Opaline alakja és a könyvek iránti szeretete miatt mégis mély nyomokat hagyott bennem. A hibái ellenére sem tudok haragudni erre a könyvre, nagyon örülök, hogy sorra kerítettem.

„Van, amit nem lehet kimondani. De el lehet ültetni, és kivirágozhat.”
Ritkán találkozom olyan könyvvel, amely ennyire finoman, mégis mélyre hatóan képes beszélni a fájdalomról, az emlékezésről és a gyógyulásról. A Szirmokba zárt szavak számomra nem csupán egy történet volt – sokkal inkább egy érzelmi utazás. Ez a könyv minden szempontból különleges volt számomra. Már az első mondatnál éreztem, hogy ez a regény sokkal több a csinos kis borítójánál. A történet teljesen magával ragadott, alig bírtam letenni. Ha lett volna rá lehetőségem, biztos, hogy egy ültő helyemben kiolvasom.
A könyv nagyon komoly témákat feszeget; a családi titkok, az árulás, függőségek, az erőszak kérdése mind-mind jelen van a regényben. A könyvben generációkon át ívelnek ezek a borzalmas kapcsolatok. Alice egyik legfontosabb feladata, hogy felismerje ősei hibáit, megismerje a családja történetét és ennek segítségével egészséges lelkületű fiatal nővé váljon. Nincs könnyű dolga, sokáig nem is igazán ismeri a családja történetét, ugyanis nagymamája számára olyan fájdalmas a múlt, hogy képtelen ezt megismertetni unokájáva.
A Szirmokba zárt szavak cselekménye több eseményre tagolható. Kezdetben megismerhetjük Alice gyermekkorát. Bepillantást nyerhetünk a kislány és a családjának zaklatott életébe. Clem, az édesapa az indulatok embere. Konkrétan olyan (ahogy ezt Alice is mondja), mintha két személyisége lenne. Egy kedves, szerető, gondoskodó édesapa és egy dühöngő férfi, aki azonnal nekimegy a családjának. A legszomorúbb az egészben az, hogy soha nem lehet tudni, éppen melyik férfi lép be munka után az ajtón. A könyv ezen része nagyon szomorú és fájdalmas. A szívem szakadt meg, ahogy olvastam. Hatalmas segítségre lett volna szüksége a családnak, de sajnos nem kapták meg.
Egy tragikus baleset következtében Alice az apai nagymamájához kerül, akiről igazából eddig azt sem tudta, hogy létezik. Itt rá is térünk a cselekmény második részére. A lány először némaságba menekül, így próbálja megvédeni magát a sok fájdalomtól. Thornfield, a családjának az otthona, itt élnek a Vadvirágok. Alice is egy kis Vadvirág, neki is meg kell tanulni újra élni és újra létezni. Ezek a nők a fájdalmuk elől menekültek és itt, Thornfieldben leltek új otthonra és nyugalomra. Alice hamar beilleszkedik, ám a titkok sajnos felemésztik az újonnan felépített kapcsolatokat. Egy váratlan árulás miatt Alice elhagyja otthonát és ezzel el is jutunk a harmadik részéhez a regénynek.
Ezt követően Alice új életet próbál kezdeni, de szép lassan ráébred, hogy a múlt elől nem menekülhet el és igazán akkor gyógyulhat meg a lelke, ha szembenéz múltjának démonjaival és megismeri családjának a teljes történetét.
June egy nagyon szomorú élettörténetet tudhat magáénak. Fájdalmát alkohollal próbálja meg tompítani, és igyekszik eltemetni magában a múlt titkait.
A Vadvirágok igazán szeretetre méltó asszonyok, őszintén remélem, hogy végül mindegyik megtalálja a boldogságot.
Alice a Thornfieldben élés során megtanult beszélni a virágok nyelvén, sokáig ez az egyetlen nyelv, amivel ki tudja fejezni az érzelmeit. Ez egy családi örökség számára. De amikor az egyik akaratlanul is napvilágot lát, sorsfordító események láncolatát hozza Alice életébe. A fejezetek ezekhez a virágokhoz köthetők. Mindegyik egy csodálatos virággal kezdődik, melynek a szótár szerint megismerhetjük a jelentését, előfordulási helyét. A virág jelentése összefüggésben áll a fejezet tartalmával. Egyszerűen zseniális ez a húzás az írónőtől. Még csodálatosabbá és varázslatosabbá tette az olvasó számára a virágok nyelvét.
Akik szeretik a mély, érzékeny karaktereket, a természetközeli képeket és azokat a könyveket, amik megérintenek valami régóta eltemetettet benned – akkor ez a regény garantáltan a szívéhez fog szólni majd.

A soha fel nem engedő föld rabul ejtette a szívemet és a lelkemet és biztos vagyok benne, hogy sokáig el sem ereszti azt.
Nem túl vastag kötet, mégis rengeteget tud adni az olvasójának. A borítóján ugyan szerepel az a mondat, hogy ez egy drámai szerelmi történet, mely lélegzetelállító tájakon kalauzolja végig olvasóit, de ez a könyv sokkal több egy szerelmi történetnél.
A soha fel nem engedő föld egy lenyűgöző nyelvezettel megáldott történet melyben a klímaváltozás, a gleccserek helyzete/állapota és az őslakók elleni tettek, mint a népirtás és a kényszerű örökbeadás mellett megjelenik egy fiatal férfi identitáskeresése, aki nem találja a helyét a nagyvilágban és egy fiatal lány ambíciója, aki egész gyerekkorában kívülállónak érezte magát, mert a vidék csendjét és tisztaságát szomjazta azután is, hogy több száz kilométerre került onnan. És nem utolsó sorban megjelenik benne egy nő, aki elvesztett mindent és egy másik nő, akinek így valóra válhat a leghőbb vágya.
A regény több idősíkon játszódik, egyszerre vagyunk a jelenben és a múltban. Mint ahogy a gleccserek, amelyek elraktározzák a történelem minden fontos pillanatát, úgy tárul elénk Unni és Jon élete is. Nehéz és fájdalmas élethelyzetekkel szembesülünk: meddőség, örökbefogadàs, válás, gyász, kirekesztettség és magánnyal. Nagyon sok részt bejelöltem magamnak a könyvben, olvasás közben pedig bevallom, többször pityeregtem. Nagy hatással volt rám ez a könyv és nem lehetek elég hálás azért, hogy elolvashattam.
A tájleírásokat imádtam, sokszor úgy éreztem, mintha én is ott lennék az expedíción, mintha én is hallgatnám a vízfolyamot a gleccserek mélyén. A Sixties Scoop néven elhíresült időszakról ebben a formában még sajnos nem olvastam, de valami nagyon hasonlóról hallottam már az indiánokkal kapcsolatban. Rendkívül szívbemarkoló és felfoghatatlan, ami az őslakosokkal történt. Legyen szó népirtásról, a gyökerektől való megfosztásról, a kényszerű asszimilációról vagy kényszerű örökbeadásról, mindegyik megbocsáthatatlan.
A nyelvezete csodálatos, tökéletes tisztelgés az inuit és számi kultúra előtt.
Óriási kedvenc lett, csak ajánlani tudom.

Nagyon régóta állt már a tbr listám élén az Az Északi erdő legendája című sorozat, de valahogy mindig találtam mást helyette. Most azonban megjött hozzá a kedvem és úgy éreztem, hogy nem akarom tovább halogatni, szóval végre elolvastam én is A medve és a csalogány című kötetet.
A medve és a csalogány egy igazán érdekes és izgalmas fantasy, mely nagyban táplálkozik a orosz népmesei hitvilággal. Meglehetősen zord és komor hangvételű történet, semmiképpen se egy könnyed és romantikus mesére számítsatok. A történet kicsit lassabban indul be, tégláról téglára építkezik, az események nem indulnak be azonnal. Ugyanakkor a könyv sejtelmes és meseszerű hangulata miatt én egy másodpercig sem unatkoztam olvasás közben. A hangulata teljesen levett a lábamról, imádtam az olvasás minden egyes másodpercét.
A könyvben hangsúlyosan jelen van a vallás kérdése. Egyik oldalon a régi babonának és ősi lények tiszteletén alapuló mitikus vallás áll, a másikon pedig a kereszténység. Érdekes volt látni, hogy ebben a fantasy világban mennyire fontos szerepe van a különböző lényeknek. Érdekes kérdés, hogy vajon a vallásosság mércéje lehet-e az, ha az emberek csupán a félelmükből és nem igaz hitbéli meggyőződésükből táplálkoznak. Vajon Isten tényleg megbüntetné az embereket, ha a templomba járás mellett apró ajándékokat hagynak a különböző lényeknek. Vajon a különböző lények tényleg a démonok és ezáltán az ördög leszármazottjai? Meg lehet erővel változtatni egy közösséget?
Vászja szerintem remek főszereplő, a természetközelisége és gondolkodásmódja engem lenyűgözött. Nagyon szerettem őt abszolút kedvenccé vált számomra. Nincs könnyű dolga, hiszen ő az egyetlen, aki megmentheti az emberket. Morozko karaktere is izgalmas volt, kíváncsi vagyok, hogy miként alakul majd kettejük kapcsolata a trilógia során.
A mitikus lények sokszínűsége lenyűgözött, izgalmas és színes világot alkotott a szerző.
Úgy érzem, hogy A medve és a csalogány egy igazi hangulatkönyv. Ha az ember rá tud hangolódni a mesére, akkor nagyszerű élményben lehet része, de ha nem kapja el a fonalat, nem tud mit kezdeni a stílussal, akkor valószínűleg nem jön át neki a történet. Nekem tuti helye lesz az idei kedvenceim listáján és nem fogom tovább halogatni a sorozat többi részének az elolvasását sem. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

A Váratlan szerelem egy igazán kedves és szívmelengető történet, melyben a főszereplő, Samantha rátalál a saját hangjára és megtalálja a helyét a világban is.
Nem volt könnyű a megtett út, hiszen unokatestvérével, akivel legjobb barátok voltak, egy félreértés miatt hátat fordított neki, rideg anyjától pedig már gyerekként sem számíthatott semmi jóra. Egy nap azonban, ami könnyen élete legrosszabb napjává válhatott volna, találkozott Thomasszal a mogorva idős urral, ez a találkozás pedig megváltoztatta mindkettejük életét.
Sam karakterét hamar megkedveltem, a kapcsolata az apukájával példaértékű volt. Az viszont nagyon zavart, ahogy az anyja és unokatestvére bánt vele. Imádtam azt a részt, amikor végre kimondta, amit már régen ki kellett volna mondani és felvállalta a saját érzéseit. Nem mentegette őket tovább, ráébredt arra, hogy a toxikus dolgokat sokkal egészségesebb magunk mögött hagyni.
A regény nagyon olvasmányos, csak úgy faltam a lapokat. Könnyen és gyorsan lehetett vele haladni. Még mielőtt nekiálltam az olvasásnak, Goodreadsen láttam egy értékelést, amiben azt írták róla, hogy olyan, mint egy jó kis Hallmark film. Ezzel egyáltalán nem tudok vitatkozni, tényleg remek romantikus film alap. A sünök említése kicsit megtévesztő, azt hittem több szó lesz majd a központról, de ezt abszolút nem tudom be hibának, hiszen ez egy sorozatkezdő kötet. A későbbi részekben rengeteg idő lesz majd erre. Már alig várom a folytatásokat.
Érdekesnek tartottam, hogy a kötet feléig a romantikus szál nem jelent meg, így már tűkön ülve vártam, hogy Samet milyen férfival sodorja össze az élet. Ez a megoldás összességében nagyon tetszett amúgy, mert így volt időnk megismerni a főszereplőt és inkább a személyiségfejlődésén és nem a romantikus kapcsolatán volt a fókusz.
Bármikor szívesen ellátogatnék én is Tüskésmajorba, abszolút el tudnám magamat képzelni ott. Külön piros pont, hogy a kötet végén találunk néhány tudnivalót a sünikről is, így nem csak kellemes kikapcsolódás, hanem edukatív jelleggel is bír.
Én nagyon szerettem, ha valami kedves, és szerethető romantikus könyvet kerestek, akkor csak ajánlani tudom. 🥰🥰

A Carrie Stephen King elsőként megjelent könyve, melynek egyébként elvileg az író szándéka alapján meg sem kellett volna jelennie. Azonban a felesége annyira szerette ezt a történetet, hogy végül King is meggondolta magát, kiadták a könyvet és ennél jobb dolog nem is történhetett volna! A Carrie történetének középpontjában az iskolai bántalmazás/bullying áll, megfűszerezve ezt egy természetfeletti képességgel (telekinézis). Carrie az a lány, akit az iskolában mind a külseje, mind pedig a visszafogott viselkedése miatt valamiért kipécéztek és lépten nyomon mind verbálisan, mind fizikailag megalázzák őt a diáktársai. Helyzetét nem könnyíti meg a bigottan vallásos anyja, aki szintén borzasztóan bánik a lánnyal. Azonban minden megváltozik a lány életében, amikor Carrie-t az iskola egyik legnépszerűbb diákja elhívja magával a bálba..
A könyv témája lelkileg nagyon megterhelő lehet, különösen azoknak, akik éltek át hasonló attrocitásokat. Nagyon fontos felhívni ezekre a problémákra a figyelmet, és nem homokba dugni a fejünket, amikor ilyen jeleneteknek vagyunk szem és fültanúi. A történet érzékletesen mutatja be, hogy milyen folyamatokon megy keresztül valaki, akit verbálisan/fizikailag bántalmaznak és aki tulajdonképpen még otthon sem érezheti magát ezektől biztonságban. Szerintem nagyon érdekes volt a természetfeletti szál is, melyre tudományos magyarázatot is próbál szolgáltatni a könyv.
Összességében úgy gondolom, hogy ez Stephen King jobb regényei közé sorolható. Egy rendkívül fontos témát boncolgat, mely felett nem szabad szemet hunynunk, és bátorítani szeretnék mindenkit, hogy nyíltan beszéljünk a témáról, csak így érhetünk társadalmi szinten eredményt, csak így előzhetjük meg a Carrie-éhez hasonló tragédiákat.

Nagyon régóta szemeztem már a Vészlény című kötettel, de valahogy eddig nem sikerült sorra kerítenem. Sok jót olvastam már róla és alapjáraton is nagyon szeretem a boszorkányos történeteket, így kíváncsian vártam, hogy engem mennyire varázsol majd el Emilia Hart regénye. Szerencsére abszolút nem kellett csalódnom benne, biztos vagyok benne, hogy rajta lesz majd az éves top könyvek listáján.
A Vészlény egy nagyszerű stílusban megírt kötet, melynek három nő főszereplőjét öt évszázad és egy ősi titok köt össze. A Weyward lányok, mindig is mások voltak, mint a többiek a környezetükben. Bár más és más évtizedben kezdődött a történetük, ugyanazon a sorson osztoznak. Hasonló nehézségekkel találkoznak és mindhármójuknak meg kell találni magukban azt az erőt, mely elengedhetetlen ahhoz, hogy (túl)élhessenek.
Nagyon szeretem azokat a regényeket, amelyek középpontjában különböző emberi sorsok állnak. Az utóbbi időben több olyan kötet is a kezembe került, melyben megjelent a transzgenerációs elmélet, vagyis az úgynevezett örökölt sors. Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen olvasás közben. Ha meg akarjuk érteni a belső folyamatainkat, hogy mi az, ami bennünk zajlik, ahhoz nem elég csak a saját életutunkat megvizsgálni, meg kell nézni, hogy felmenőink milyen nehézségeket éltek át, vagy éppen azt, hogy milyen küzdelmeik voltak. Ezek pedig hatással vannak arra, hogy mi hogyan éljük az életünket, hogyan viszonyulunk egy-egy nehéz élethelyzethez.
Ahogy olvassuk Altha, Violet és Kate történetet több ismerős motívumot is felfedezünk az életükben. Olyan ez, mint egy kirakós. Ahhoz, hogy megértsük az egyiküket, ismernünk kell a másik kettő életét is. Amikor pedig befejezzük a regényt, egy csodálatos egésszé áll össze.
Nagyszerű egybeesés, amikor a varázslatos külső csodálatos belsőt takar. A karakterek érdekesek, a történet izgalmas, a hangulata pedig teljesen levett a lábamról. A kötet rengeteg szépséget rejt, ugyanakkor a fájdalom is megjelenik benne. A természet gyógyító ereje, a földből sarjadó élet gondolata elemi hatással volt rám. Emilia Hart rendkívül érzékletesen írt, én is éreztem, ahogy fa roppan a lábam alatt. Hallottam a szitakötők szárnyának csapkodását és láttam magam előtt, ahogy varjúk hada száll ágról ágra. Egyszerűen letehetetlen volt, csak úgy faltam a lapokat és szívtam magamba a Weyward lányok történetét.
Nagyon tetszett a kötet nyelvezete és maga a fordítás is. A borító pedig abszolút magáért beszél, örülök, hogy ennyire szép külsőt kapott a kötet.