Vészlény - Boszorkányok lányai

Emilia Hart első regénye egy csodás történet a női összefogásról, arról, hogy hogyan kötődik össze három nő sorsa, akik sosem találkoztak egymással, mert még csak nem is éltek soha egy időben.
A történet három idősíkon fut, ahol három nő nézőpontjából olvashatjuk az eseményeket: Altha 1619-ben, Violet 1942-ben és Kate 2019-ben meséli el a történetét. Összeköti főhőseinket az őket ért igazságtalanság, mindhármójuk nagyon nehéz helyzetbe kerül, amiből úgy tűnik nincs kiút, de mindhárman Vészlények, ami végül a menedéket jelenti számukra.
Bevallom, hogy eleinte kicsit féltem a fantasy vonaltól, de nagyon jól kivitelezte az írónő, abszolút nem vitte el a hangsúlyt, sőt, tökéletes mennyiségben jelent meg, pont akkor amikor kellett. Valójában kifejezetten élveztem is ezt a szálat benne.
Ritkán van olyan, hogy egy 400+ oldalas könyvnél azt mondjam bárcsak lenne még vagy 100 oldal belőle, de ebben az esetben nagyon sajnáltam, amikor véget ért. Ettől függetlenül kerek lett az egész és nem maradt bennem semmilyen hiányérzet, csupán annyira megkedveltem a szereplőket, hogy szívesen olvastam volna még róluk.
Az egyetlen negatívum amit meg tudok említeni az az, hogy néha kicsit zavaró volt az E/1, ezt néha kicsit kuszának találtam. De igazából annyira vitt magával a történet, hogy az esetek többségében nem foglalkoztam ezzel.
Bár ez az írónő első könyve, biztos vagyok benne, hogy követni fogom a munkásságát, mert csodásat alkotott már első alkalommal is, és gyönyörűen szőtte bele a természetet és annak apró csodáit a történetbe.

Amikor már nagyon megtipor a valóság, szívesen teszek egy kört a fantázia világában. A Demon Copperhead olvasása után úgy éreztem, szükség is van rá. Ez a séta mégsem volt teljesen elrugaszkodott, mivel a nők helyzete sem ma, sem az elmúlt korokban nem volt sétagalopp. A három női történet mellett kiemelnék egy negyediket is a könyvből, hiszen Altha, Violet, Kate és Grace erejét is bemutatta az írónő. Nem volt könnyű olvasmány, de nagyon finoman szőtte a szálakat. Egy kicsit az Eleanor Dare elveszett könyve jutott róla eszembe, hiszen ott is több generáció lányainak történetét követhettük, hasonló szerkesztéssel találkozhatunk. De felvillantak képek az Ahol a folyami rákok énekelnek lapjairól is, mert ott is hangsúlyt kapott a természet, a bántalmazás és a rejtélyek.
A mágia nagyon finoman van jelen, talán már-már inkább a népi babonához, a népi gyógyítókhoz hasonlítanám, mégis van egy kis borzongás, egy kis természetfelettiség.
Szerettem benne lenni.