A Vészlény az írónő első megjelent regénye, amit én csak a Szirének után olvastam, viszont nekem nagyon kellett az idő, mert az írónő nem éppen könnyed témákhoz nyúl a regényei alatt, és hiába boszorkányokkal foglalkozik a történet, azért generációs trauma is van benne rendesen, amiről nehéz olvasni. A borító senkit se tévesszen meg, mert eléggé sötét a Vészlény cselekménye.
Olyan témákat érintünk, mint feminizmus, fizikai bántalmazás, nemi erőszak, nők ellene erőszak, verbális bántalmazás. Mindezt a mágikus realizmus eszközein keresztül tárja elénk az írónő, és maradjunk annyiban, hogy nagyon megtévesztő a borító, és ha csak az alapján olvasnánk el, akkor nagyon meg tudnánk lepődni a cselekményen.
Sötét és valahol félelmetes. Szörnyű az a világ, amit lefest az írónő, vannak egészen groteszk részei is, ugyanakkor pozitív üzenetet hordoz magában a női erőről, amit nem lehet csak úgy elsöpörni, betörni vagy elhallgattatni. A női hang akkor is felszólal, ha megpróbálják eltörölni, és akkor is megmutatja magát, ha azzal még nagyobb hangsúlyt helyez a szörnyűségekre és mindazon érzékeny témákra, amiket az írónő felsorakoztat a regényében.
Nem egy könnyű olvasmány, legalábbis számomra nem volt az, és több nekifutásra értem csak a végére, viszont úgy érzem, hogy kellett a köztes idő nekem arra, hogy még inkább le tudjon ülepedni a történet. Kemény, sötét és nem való mindenkinek, de aki esélyt ad Emilia Hart regényének az biztos, hogy el fogja olvasni a Szirének c. kötetet is, ami hasonló sémára épül, és ugyanúgy a nőket helyezi a középpontba.
Egy olyan időutazásra invitál, aminek során három nő különböző korban történő történetének lehetünk a szemtanúi. A nehézségeket ugyanúgy megmutatja, mint az esetleges könnyedségeket, amikből valljuk be elég kevés van a regényben. Váltott szemszögből ismerhetjük meg Kate, Violet és Altha sorsát. A váltott szemszögnek köszönhetően mélyülhetünk csak el igazán 2019, 1942 és 1619 eseményeiben, amik örök foltot hagytak az említett karakterek életében.
A Vészlény egyszerre szól a női erőről és a természet gyógyító erejéről. Ha szereted a feministább regényeket, akkor ne hagyd ki Emilia Hart Vészlény c. kötetét, ami egy felkavaró olvasmány, de megéri kézbe venni.

Vannak könyvek, amelyek nem csak elmesélnek egy történetet – hanem megérintenek, szétszednek és újra összeraknak. Az Esther Wilding hét bőre pontosan ilyen.
Ez a könyv nem siet, nem magyaráz, csak lassan kibomlik, mint a dagály: eláraszt, és mire észbe kapsz, már benne vagy térdig, lélekig, szívig.
Esther elveszett, de nem csak ő. Mi, olvasók is vele együtt kutatunk – válaszok után, gyászban, csendben, önmagunkban. Ringland prózája szinte költészet. Illatok, fények, emlékek, tengerek – minden szava pulzál. A hét bőr nem csupán utazás, hanem átalakulás: megmutatja, hogy a veszteség után is lehet újra lélegezni, hinni, szeretni.
Ez a könyv fájt, de gyönyörűen. És amikor becsuktam, egy darabja bennem maradt – valahol a mellkasom alatt, ott, ahol a legnagyobb sebek is gyógyulni kezdenek.