Nagyon meglepett a könyv, mert bár tudtam, hogy nem könnyű a téma (gyász és gyászfeldolgozás), mégis olyan elemi erővel rántott be magával, hogy csak a felénél érzékeltem, mi is történik velem. A hatására tulajdonképpen én is keresztülmentem a gyászfeldolgozás szakaszain, teljesen együtt mozogtam Esther alakjával, még akkor is, amikor nem tartottam a legszimpatikusabb szereplőnek. És pont ez volt benne a nagyon erős, hogy Holly Ringland be tudtam mutatni a főszereplőt úgy, ahogy épp létezett: amikor szánalmas volt, akkor annak láttuk, amikor idegesítő és felelőtlen, akkor meg úgy. Nagyon jól megteremtette a hangulatot, az érzéseket, teljesen bele lehetett feledkezni a nővére utáni kutatásba, de azt is teljesen meg lehetett érteni, amikor hagyott magának időt, hogy csak sodródjon a napokkal. A Feröer szigeteken tett magányos sétái voltak a kedvenceim, egyszerűen láttam magam előtt a tájat és éreztem a gyógyulást, ami Esther lelkében végbement.
Igaz, nem mindig értettem a többi szereplő belső késztetését, hogy mit miért tesznek, de elfogadtam, ez nem az ő történetük volt. Elsőre talán túl elnyújtottnak, hosszúnak éreztem a könyvet, de aztán bele tudtam engedni magam, repültek az oldalszámok.