A helyszín nem is lehetne jobb: egy ódon és nagyon elit egyetem a svájci Alpok vonulatai között, zöld levelű fákkal és egy csillogó vizű tó…
Viszont, a cselekmény lehetett volna jobb is.
Az eleje izgalmasnak tűnt, Gabriel bosszúja és a titkos társaság miatt, de később csak szép lassan csordogál előre felé a történet, miközben a fiú és a lány versenyeznek egymással az egyetlen egy helyért a társaságnál. Néhol ugyan kiszámíthatóak voltak a fordulatok, de ezek nem voltak zavaróak.
Bevallom, én Gabrielt elküldtem volna melegebb éghajlatra, azok után, amit Elorával tett, de a lány nagyon könnyen megbocsátott neki (ahhoz képest meg főleg, amiket korábban nem nézett el neki).
Szó, mi szó a szereplők nem igazán győztek meg, de a drámai légkör miatt folytatni fogom a sorozatot.

Úgy tűnik, hogy Devney Perry nem csak a cowboy románcokban írásában jó!
Miután eddig csak ezeket olvastam tőle és a nagy részét a munkásságában ezek teszik ki, kicsit kételkedtem mikor megláttam, hogy érkezeik egy high fantasy-val.
Közel 800 oldalas szörnyeteg, aminek első két harmadában alig történt valami (ezt elég sokáig is tartott olvasni), de az utolsó harmada… éjjel fél kettőig olvastam, és csak azt vettem észre, hogy elfogytak a lapok.
Politikai játszmák, árulás, intrika, szerelem és szörnyek. Tökéletes alapanyag egy jó történethez, a világépítésről ne is beszéljünk, zseniális volt! Olyan világot teremtett meg, ahol a ellenség nem csak a szomszédos királyságból érkezhet, hanem szörnyek formájában is.
Az alapötlet nagyon tetszett, az írásmódja gördülékeny. Csak a dinamikával volt némi gondom.
Az első pár fejezet, amikor a Odessát választják a húga helyett (menyasszony fizetségként) igazán izgalmasra sikeredtek, de az utána következő tetemes rész borzasztó vontatott volt.
A lányt nagyon kedveltem. Szimpatikus volt, akit otthon teljesen elnyomták, de, amit kiszabadul a kastély falai közül, megmutatkozik az igazi személyisége. Vicces, kissé szarkasztikus, kicsit felelőtlen, viszont rettentő bátor és makacs, mint az öszvér.
És a másik főszereplő, az Oltalmazó… ‍
Nagyszájú, pimasz és végtelenül lojális. Ő a tökéletes harcos. Kívülről morcos és zárkózott külső alatt, belül azonban vajszíve van. Nem mellesleg a külseje is tökéletes…‍
A szikrák az első másodpercben érezhetőek voltak Odessa és az Oltalmazó között, de lassan alakul ki köztük bármi is, de ahogy ez bekövetkezik…lángra kaptak a lapok.
A vége…te jóságos isten! Az utolsó két fejezet, vitt mindent.

Tavaly már angolul olvastam, most egyszerre hallgattam és olvastam magyarul, így teljesen más élményt nyújtott.
A könyv első két harmadát gyorsan végigolvastam, borzasztóan élveztem. A cselekmény csak úgy pörgött, miközben az ismeretlen világot szépen lassan megismerhettük a szereplőkkel egyetemben. Sarló parancsnok (Penn) személyisége vitte a történetet a hátán. Ahogy lánnyal bánik, amikor veszekednek , nagyszerűek együtt.
Aztán megérkeztek a Dyved királyságba és úgy éreztem, hogy a történet valahogy elvesztette a lendületét. Ahogy a dolgok lelassultak, az érdeklődésem is alábbhagyott. Túl sok volt a félreértés lett főszereplők között, és az olyan eseményekre fektettek hangsúlyt, amiknek látszólag semmi értelme nem volt.
Rhay nèhaidegesített, sokszor nem is értettem a motivációit sem, de az biztos, hogy roppant erős, kitartó és segítőkész lány.
Penn lett az új book boyfriend-me. Lojális az országa, a csapata és a barátai iránt és hatalmas teher van a vállán. Mellesleg, ő (is) volt az, aki segített a lánynak a képességivel…azok a jelenetek… 😮‍💨😮‍💨😮‍💨
A kémia nagyon jó kettejük között az első perctől kezdve.
Soren, a Víz örököse is érdekesnek tűnt, attól függetlenül, hogy keveset szerepelt, meglátjuk mit hoz a jövő vele kapcsolatban.
Van egy sejtésem, hogy szerelmi háromszög van kialakulóban a három örökös között, aminek én nem örülök…
Összességében sok ismerős elem volt benne ( Gyűrűk ura párhuzamot véltem felfedezni ),az írás stílusa és a dinamikája nagyrészt jó volt, a lassan kialakuló kémia kellően lassú volt (az én ízlésemnek viszont nagyon lassú) és mindkét főszereplőt szimpatikus volt, a függővég pedig brutális volt.
Megjelenő trope-ok:
Slow burn romantika
Forced proximity
Titkos személyazonosság
Enemies to lovers
Found family
Ősi jóslat
Elemi mágia
E/1 nézőpont

Rebecca-tól mindig szívesen olvasom a katona- vagy épp jelenleg a tűzoltó romantikusait, most azonban kissé kidolgozatlan éreztem a kötetet.
Knox egy nagyon szerethető karakter volt, lojális és elhivatott a barátai a városa iránt.
Harper pedig túlontúl tökéletes és borzasztóan vak, ha a szerelmi életét nézzük.
Hiába volt folyamatos feszültség kettejük között, egyszerűen nem éreztem a kémiát, csak egy kellemetlen érzést éreztem folyamatosan emiatt, így pedig felnőtt jelenetek is kínosnak, feleslegesnek éreztem.
Azt gondoltam, hogy ez hirtelen családi légkör, ami kialakult közöttük és a fiúk között erőltetett lesz, de kellemesen csalódnom kellett. A fiúk aranyosak voltak, véleményem szerint jól ábrázolta az írónő a kialakult helyzetet is…de, a kialakult konfliktust a végén egyszerűen nem értettem…

Gyönyörű🤩🤩

*.*

Alig várom!

Kávézó, karácsonyi hangulat és a legfontosabb, cicák. Azt hittem, hogy egy cuki karácsonyi történet lesz, de nem teljesen így volt.
Nem vagyok különösebben a karácsonyi romantikusok rajongója, de ennek a könyvnek a fülszövege egyből elvarázsolt.
A cukiság megvolt, ahogy a cicák is, de kaptam más, komolyabb hangvételű dolgokat is.
Bevallom, egyszer majdnem letetettem az elején, mondván, hogy egy karácsonyi könyvben nem lehet a gyászról szó (az én olvasatom szerint). Aztán, szép lassan megbarátkoztam a gondolattal.
Az egész könyvből áradt a nyugalom és a melegség.
A szereplők között nincsenek nagy ellentétek, mint ahogy a két, Jaredhez közeli lány között sincs rivalizálás.
Kellemes, nyugodt légkör és cicák. Aranyos olvasmány volt.

A legtöbb pozitívum mellett mindig volt valami negatívum, és sajnos sokszor efelé dőlt a mérleg nyelve.
Másrészt, elég erős felütéssel indult, ahhoz képest, hogy én egy vicces romantikust vártam voltam. Személy szerint nekem picit komikus is volt egy-két jelenet, de a legnagyobb meglepetés az volt, hogy kiszólt az olvasókhoz a főszereplőnk. Nagyon random dolog volt.
Hannaht egy erős, önálló női karakter, de közben meg néha olyan éretlenül tudott viselkedni, hogy a hajamat tudtam volna tépni.
Ettől függetlenül tetszett, hogy végre nem az elesett nőt kell megvédeni a morcos, két méter magas hiperszuper jóképű testőrnek, hanem pont fordítva.
A főszereplők dinamikája nagyon jól működött, annak ellenére mind a ketten borzasztóan gyerekesek voltak.
A komolyabb és életszerű eseményekre sajnos kevesebb idő jutott, mint amennyit azok megérdemeltek volna. A romantikus borzasztó lassan bontakozott ki, de ennek ellenére jól működtek a párbeszédek, a közös jelenetek kettejük között.
Összességében picit csalódott vagyok, mert sokkal jobb történetet lehetett volna kihozni, de nem bántam meg, hogy elolvastam.