„A mágikus realizmus által befogadhatóbb módon lehet ábrázolni az emberi természet sötét oldalát” – Interjú Emilia Harttal, a Vészlény – Boszorkányok lányai szerzőjével

A „vészlény” kifejezés Shakespeare Macbethjéből származik – eredetileg így nevezték a boszorkányokat a drámában. (A „vészlény” Kállay Géza fordítása az angol „weyward” kifejezésre – a szerk.) Az angol nyelvben a „furcsa” régies változataként használták ezt a szót (modern kori jelentése: önfejű, makrancos – a szerk.), és amint megpillantottam, tudtam, hogy ez a tökéletes név a főszereplőimnek: Vészlény nők, akik lázadnak a férfiközpontú társadalom ellen.

Amikor először találkozunk velük a regényben, mindhárman az őket fojtogató korlátokkal, a bezártság állapotával küzdenek – legyen szó egy irányító kapcsolatról, egy elszigetelt kúriáról vagy egy börtöncelláról. Majd később ráébrednek, hogy a szabaduláshoz szükséges erőt csakis önmagukban és a családjuk történetében találhatják meg. És persze miközben a patriarchátus korlátai ellen küzdenek, mindannyian mély kapcsolatot ápolnak a természettel.

2020 legelején kezdtem a Vészlény megírását, amikor is a pandémia miatt egyre inkább foglalkoztatott a bezártság és a menekülés gondolata. A rádióban, amely folyamatosan szólt mellettem, egyre több szó esett a családon belüli erőszakról – hiszen az áldozatokat tulajdonképpen összezárták a bántalmazóikkal. Szintén ekörül kezdtem el beleásni magamat a tizenhetedik századi boszorkányüldözések történéseibe. Rádöbbentem a kettő közötti frusztráló összefüggésre: hogy ennyi évszázaddal később is folytatódott a nők üldözése – csak manapság már nem nyilvánosan, hanem a négy fal között csinálják. Ez iszonyatosan feldühített, és ebből a haragból született a Vészlény.

Rendkívül inspirálónak találom azokat a nőket, akik az évszázadok során megküzdöttek a jogainkért. A regényemmel előttük szerettem volna tisztelegni – és erőt adni minden női olvasómnak, hogy támogassuk egymást, és ne adjuk fel a harcot. 

Úgy gondolom, sajnos a társadalom mindent megtesz azért, hogy a nőket és lányokat elszakítsa egymástól. Fiatalkorunktól kezdve arra nevelnek bennünket, hogy gyanakodjunk és irigykedjünk egymásra – a saját korunkbeli nőkre és az idősebb generációkra egyaránt. Szerintem a patriarchátus így „oszt meg és uralkodik”. Tehát az üzenetem a következő lenne: kapcsolódjatok össze egymással! De ne csak beszéljetek, hallgassatok is. Hallgassátok meg az édesanyáitokat, nagyanyáitokat! Az idősebb nőket annyira leértékelte a társadalmunk, pedig olyan sok bölcsességet és tapasztalatot kínálnak nekünk. Szükségünk van rájuk. És egy napon mi is az ő cipőjükben járunk majd.

Nagyon fontosnak tartom, hogy meghallgassuk anyáink és nagyanyáink történeteit és tapasztalatait. Anyám nagyon erős nő, és mindig is inspirált a feminista szemléletével. Engem arra neveltek, hogy a lányokból is lehet bármi.

Anyai nagyanyám is nagy hatással volt rám: kedvenc gyerekkori emlékeim közé tartoznak azok a történetek, amelyeket ő mesélt nekem. Ő a családunk őre, és sok mindenre megtanított az elődeinkről. Az egyik kedvenc történetem egy ősömről szól, aki egy ausztrál börtönben született egy elszegényedett ír bevándorló gyermekeként, majd végül gazdag, a társadalomban is elismert hölgyként halt meg. Gyakran eszembe jut, milyen lenyűgöző életet élhetett. Anyai nagymamám is igazi természetszerető. Neki van a legvarázslatosabb udvara: amikor a Vészlény vidéki házikójának kertjéről írtam, a nagymamám kertjét láttam magam előtt.

Az apai nagyanyámmal sajnos soha nem találkoztam, mert a születésem előtt néhány nappal elhunyt. De bizonyos értelemben a nyomdokaiba léptem, hiszen fiatal nőként ő is Ausztráliából Londonba költözött, kalandot keresve. Én is ugyanezt tettem – szeretem, hogy ez közös bennünk.

Úgy gondolom, a mágikus realizmus által befogadhatóbb módon lehet ábrázolni az emberi természet sötét oldalát. Írás közben mindvégig tudatában voltam, hogy ezek a nehéz témák milyen hatást gyakorolhatnak az olvasóra, így szerettem volna, ha a mágia és a természet jelenléte mégis reménnyel szőné át a történetet.

Emlékszem, sokat gondolkodtam ezen a világjárvány idején – amikor a könyvet is írtam –, mivel akkoriban rengeteg zöldterületet lezártak a nyilvánosság elől. Én annyira szerencsés voltam, hogy Cumbriában éltem, ahol a történet is játszódik: rengeteg vigaszt és erőt tudtam meríteni az engem körülvevő vad természetből. Jelenleg Londonban élek, de igyekszem mindennap időt tölteni a természetben – még akkor is, ha csak egy séta erejéig a helyi parkban. Olyan megnyugtató hatással van a lelki egészségemre!

Mindhárman nagyon közel állnak a szívemhez, de azt hiszem, Violet a kedvencem. Nagy élvezettel írtam meg az ő történetét, hiszen az átélt traumák és elé gördített nehézségek ellenére mindvégig ég benne az elhatározás, hogy a lehető legtöbbet hozza ki az életből, hogy felfedezze a világ kincseit. A kíváncsisága hajtja igazán.

Az például, hogy Violet szemén keresztül vizsgáltam a rovarokat, nagyban megváltoztatta a saját hozzáállásomat is a fajhoz. Régebben rettegtem a bogaraktól – most már azonban értékelni tudom az összetett szépségüket.

Sajnos még nem tudtam ellátogatni Magyarországra, pedig nagyon szeretnék! Volt is egy lefoglalt utam 2020 májusára, de a világjárvány miatt le kellett mondanom.

A mostohanagyanyám sokat mesélt az országotokról, úgyhogy nagyon szeretnék a Duna-parton bolyongani, és felfedezni a Parlamentet, illetve a budai várat. Arról is mesélt nekem, hogy milyen szép a város tavasszal, amikor virágoznak a cseresznyefák, és minden rózsaszínbe borul. Ezt nagyon szívesen látnám.

Már dolgozom a következő könyvemen – valójában nemrég küldtem vissza egy új tervezetet a szerkesztőmnek! A Vészlényhez hasonlóan a női kapcsolatok és kitartás lesz a témája, valamint a mágikus realizmus. A történet ezúttal azonban a tenger mellett fog játszódni. Alig várom, hogy megosszam az olvasókkal!

Bármit szívesen olvasok, de talán a történelmi regények a kedvenceim. Mostanában nagyon szerettem Daniel Mason North Woodsát – lenyűgöző, ötletes regény, amelyhez hasonlót még nem olvastam –, és az In Memoriamot Alice Winntől, amely egy magával ragadó szerelmi történet az első világháború napjaiból.

Daphne Du Maurier-t is imádom, különösen a Jamaica Inn, a Frenchman’s Creek és a The House on the Strand című regényeit. Jelenleg Elizabeth Jane Howard The Cazalet Chronicles-sorozatát olvasom: igazi bekuckózós olvasmányok. Nem akarom, hogy véget érjenek!

És szeretem a thrillereket is. Minden, amit Lisa Jewell ír, zseniális – tavaly pedig teljesen lenyűgözött Gillian McAllister Rosszkor, rossz helyen című regénye.