A trójai háború női szemmel: Pat Barker új regényéről mesél

Már régóta lenyűgöz, ahogyan a trójai háború mítoszait több mint 2000 éve újra és újra elmesélik. Sőt, ezek a történetek már az Iliász keletkezése előtt is ismertek voltak. Az egyik legmeghatározóbb újraértelmezés Euripidész Trójai nők című műve. Néhány éve láttam ezt a darabot szíriai menekült nők előadásában, és ismét ráébredtem, mennyire időtlenek ezek a legendák – és hogy minden generáció újraértelmezheti őket a saját háborús tapasztalataival összhangban.

Részben modern forrásokat használtam, például az A Woman in Berlin című anonim memoárt, amelyben a szerző a Németország veresége utáni időszakot írja le, amikor a nemi erőszak mindennapos fenyegetést jelentett a nők számára. A trauma, és ami még fontosabb, a traumából való felépülés visszatérő téma az írásaimban. Mindig arra törekszem, hogy ne a sötétség győzedelmeskedjen, hanem inkább azt mutassam be, milyen bátorsággal és kitartással építik újjá az emberek az életüket.

Azért választottam Briszéiszt a A nők jussa a hallgatás és a The Women of Troy központi szereplőjének, mert ő az, aki miatt Agamemnón és Akhilleusz összekülönböznek. Agamemnón magához veszi, és ettől a pillanattól kezdve Akhilleusz haragja mozgatja a történetet. Briszéisz egyik nap még királynő volt, a fellegvárból tehetetlenül nézte végig, ahogy Akhilleusz megöli öccsét, majd kevesebb mint két nappal később már Akhilleusz rabszolgája lett. Ez a helyzet könnyen kétségbeejtő lehetett volna, de ő, más nők segítségével, talpra áll, és a The Women of Troyban már elég erős ahhoz, hogy más, rabszolgaságba taszított nőket is segíteni tudjon.

Bár a történet epikus méretű – összecsapó seregek, égő városok, egy ezer hajóból álló flotta –, a szereplők mégis szűk helyekre kényszerülnek. A görögök egy keskeny földsávon élnek a csatatér és a tenger között; a tábor túlzsúfolt és egészségtelen, a kunyhók kicsik, így a konfliktusok klausztrofób körülmények között bontakoznak ki. Miután Trója elesik, a görögök alig várják, hogy hazatérjenek, de a kedvezőtlen szél fogva tartja őket azon a helyen, amit már gyűlölnek. Mivel a közös cél megszűnt, a királyok között még nagyobb a megosztottság.

Eredetileg egyáltalán nem akartam isteneket szerepeltetni a regényben. Óvatos vagyok a természetfeletti elemekkel, mert azok alááshatják az egyéni döntések és küzdelmek feszültségét, ami pedig a fikció és a dráma lényege. Az olvasók becsapva érezhetik magukat, ha a problémák megoldása „istenek közbeavatkozásán” múlik. Kivételt tettem Thetisz esetében, Akhilleusz anyjával, mert úgy éreztem, hogy Akhilleusz ellentmondásos helyzete – egy halandó ember és egy istennő fia – kulcsfontosságú a karakter megismeréséhez. Egy tengeri istennő fia, aki majdnem olyan otthonosan mozog a vízben, mint a szárazföldön, sem teljesen emberi, sem teljesen isteni.

Azt szerettem volna megmutatni, hogy az ókorban és napjainkban egyaránt, a háború egyik csataterévé válik a nők teste. Nem állítom, hogy ez különösen eredeti megközelítés lenne részemről; Euripidész ezt már 415-ben is sikeresen megmutatta.

A bosszúvágy természetes és elkerülhetetlen, de a nők teljesen tehetetlenek. Hekabé, Trója idős királynője, aki látta férje és fiai halálát, valamint lányai rabszolgaságba taszítását, tervet sző, Helené megmérgezésére. A terve azonban nem sikerül, és egyébként is, miért éppen Helenén állna bosszút? Miért nem Agamemnónon, aki elrendelte a trójai fiúk és csecsemők lemészárlását? Az egyetlen nő, aki Agamemnónt nevezi meg méltó bosszú célpontjaként, Kasszandra, Apollón papnője. De őt őrültnek tartják, így senki sem hallgat rá.

Számos történelmi és kortárs párhuzamot találhatunk, de én jobban szeretem a történetet a mítosz szintjén hagyni. A mítosz ereje abban rejlik, hogy képes áthatolni az olvasó előítéletein és előfeltételezésein. Mindannyiunknak vannak. A kortárs társadalomban a politikai és társadalmi megosztottság ezekre épül, és egyre inkább mélyülni látszik. Egy mítosz újraértelmezése képes megvilágítani a mai problémákat, anélkül, hogy közvetlenül konfrontálódna azzal.

A The Voyage Home-ban Kasszandra kerül a középpontba, az a nő, akinek senki sem hisz. Gyakran jut eszembe a mondás: „Bárcsak ne lett volna igazam.” Kasszandra egy átokkal küzd, de vajon a sorsa is meg van írva? Ez a kérdés a The Voyage Home egyik központi témája.

Jelenleg Alice Munro novelláit olvasom. Amikor szépirodalmat írok, nem akarok hosszú, elmerülős regényeket olvasni, mert ilyenkor már nincsen energiám egy teljes hosszúságú történetre. Alice Munro novellái viszont olyan briliánsan vannak felépítve, hogy egyetlen rövid történetében több minden történik, mint sok regényben, amelyek húszszor hosszabbak. És mégis, egyetlen este alatt el lehet őket olvasni.