Interjú Szántó Dániellel

Ezúttal szerencsére nem kellett ilyen merész kísérlethez folyamodnom.😊 Siófokon élek, a siófoki fiatalokkal napi szinten kapcsolatba kerülök a kosárlabdázásnak köszönhetően, így a mindennapi életem során bepillantást nyerhettem abba, hogy miként kapcsolódnak egymáshoz, miről beszélgetnek, milyen szlenget használnak, hogyan viselkednek. Tulajdonképpen csak ébernek kellett lennem, és ott volt előttem minden információ, amire szükségem volt a legújabb krimi megírásához. Hála nekik, egy picit én is újra visszarepülhettem az időben, ismét tinédzser lehettem, amiért hálás vagyok, mert bizony 35 éves fejjel néha már túlságosan is idősnek érzem magam. Ezért is szeretek könyvet írni – ennek köszönhetően megannyi életet megélhetek, lehetek akár újra fiatal.

Szeretem belehelyezni magam a történetekbe, hiszen ettől válhat hitelessé, valóságossá. A regényben a fiatal sportolók rivalizálásáról írok, akik hajlandóak elmenni a falig, néha még azon is túl, hogy legyőzzék a másikat. Ez az ősi, eredendő versenyszellem számomra nagyon érdekes, inspiráló. Gyakran magam is beálltam a fiatalok közé kosarazni, hogy testközelből lássam, honnan ered ez a „gyilkos” ösztön, egyáltalán kiben van meg. Ugyanis a sportolói mentalitás is sokféle. Vannak az alfák, akik mindig elöl akarnak küzdeni, még akkor is, ha az nem a csapat érdekeit szolgálja. De vannak olyanok is, akik tökéletesen idomulnak a rendszerhez. Azzal, hogy belehelyeztem magam a történésekbe, magam is ott voltam velük a pályán, átélhettem a bennük végbemenő folyamatokat, a dühöt, az örömöt, a bánatot, és kicsit jobban megértettem a működésüket. Sokat inspirálódtam tehát az engem körülvevő fiatalokból, ezeket a tapasztalásokat is belegyúrtam a regénybe, ettől vált teljessé, igazivá.

Érdekes, mert a hetedik könyvem merőben máshogy készült el, mint annak idején az első, a Revans. Akkoriban megterveztem minden „lépcsőfokot” előre, forgatókönyvet írtam, így a párbeszédeket, a témákat, a csattanókat, a fő fordulatot is előre kitaláltam. Most már sokkal intuitívabban állok a történetíráshoz. Nincs például forgatókönyv, vagy maximum a fejemben létezik. Először a témát választom ki. Ezúttal a fiatal sporttehetségekkel szemben támasztott elvárások miatt keletkező nyomást, a családi erőszakot vizsgáltam, és erre húztam fel a regényt. De minden mást érzésekből merítek. A mindennapok során sok impulzus ér, amelyeket előszeretettel felhasználok a történetekben. Ahogy fentebb is említettem, ott voltam a fiatalokkal, megvolt tehát a „töltelék”. A fő cselekményszál pedig… nem tudom, honnan jön. Egyszerűen csak valahonnan belülről kibukik. Ez talán, amit nem lehet tanulni, hanem adottság kérdése. Ha jön, van adottságod hozzá, ha nem jön, akkor valószínűleg nincs. Nagyjából nyolc hónapra van szükségem egy regény megírásához. Menne ez rövidebb idő alatt is, de nyolc hónap távlatából valahogy kiforrja magát a történet érzelemvilága. Tehát nem önmagában az íráshoz kell nyolc hónap, hanem ahhoz, hogy érzelmileg beérjenek a karakterek, és feléledjen köztünk – író és karakter között – a kapcsolat. Írói válságban ritkán szenvedek, mivel nincs is fix napi rutinom. Akkor írok, amikor „elkap az érzés”. Ha nem kap el, várok.

2020-ban költöztem Budapestről Siófokra. Akkor született meg a kislányom, így vele együtt kerültem át a nyüzsgő fővárosból a kisvárosi életbe. Élvezem. Hiszem, hogy egy ember életében korszakok váltják egymást, és az egyes korszakok más életkörülményeket igényelnek. Én abban a korszakban vagyok már, hogy taszít a tömeg, a rohanás, a nyüzsgés, a modern élet. Siófokon sokkal közelebbinek érzem az embereket, valahogy természetesebbek a kapcsolódások. Gyerekkoromban Szombathelyen a Csónakázó-tó szomszédságában töltöttem a délutánjaimat, most pedig Siófokon a Balaton partján. Ahogy akkor is, most is szabadtéri játékokkal, beszélgetve, egymást ugratva, kicsit versengve. Ebben a korszakomban erre van szükségem, mintha lassan körbeérne az életem. És a kosárlabda elképesztő közösségépítő erővel bír, igazán nagy társaság alakult ki. Kisvárosi krimim pedig eddig sosem volt. Ám mivel jelenleg ebben élek, így adta magát a helyzet, hogy erről írjak. Nem bántam meg…

Valóban az lennék?😊 Néha úgy érzem, hogy mások mennyiségben leköröznek engem, amit persze nem bánok. Nekem ugyanis a minőség a fontos. Tudnék én többet is írni, ötletből mindig van, de az érzelmi kiteljesedéshez idő kell. Általában két regény megírása között pihenek három-négy hónapot, ám most már egy ideje dolgozom egy tudományos-fantasztikus regényen, ami más „menetrendet” követel. Néha előveszem a kéziratot, dolgozom rajta, néha pedig hetekig hozzá sem nyúlok. A siófoki ragadozó megírása mellett például előszeretettel írtam azt is, mivel az egy más világ, és jó volt alkalomadtán kizökkeni. Imádok írni, de valójában jól írni imádok, tele élettel, lendülettel, így csak akkor veszem elő a történeteimet, ha magas szinten tudok teljesíteni. Szerintem néha kell egy kis szünet, ami egyfajta tiszteletadás a megírt regénynek is, a benne szereplő karaktereknek, akik a megjelenéssel életre kelnek. Nem lehet egyből hátat fordítani nekik az új történet miatt…

Szántó Dániellel legközelebb a 29. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Millenáris B épületének Nagycsarnokában
találkozhatnak és dedikáltathatnak a rajongók az Európa Könyvkiadó 8. számú standjánál.