A történelem és Fukuyama visszatért
Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember
A dal éneklésekor már nincsen Csehszlovákia, de még van csehszlovák (után)érzés, nincs már a kölcsönös szomszédos ország iránti irigykedés, hanem azt hol lassan, hol gyorsan, de felváltotta a nacionalizmus, minden válságkezelés hű barátja. 1994-re a Kelet-Európa feletti szociális válság árnyéka egyre nagyobb, a nyolcvanas évek utolsó és a kilencvenes évek első napjainak eufóriája egyre inkább a pillanatok alatt nosztalgia-diszkóba beszorult slágerekből ismerős. A „Go West” optimista és kellemes „parancsából” az egyhelyben járás dühe, a tehetetlenség és az illúziókra vonatkozó ajtóbecsapások maradtak.
Amit ugyanis nagyon tudunk itt Európa keleti felén, az a határtalan reménykedés, majd a túlzott elvárások teljesíthetetlensége utáni határtalan csalódás. Nincs ez másként a tudományban sem. Akkoriban a társadalomtudomány területén a demokráciamessianizmus kiváló motorjának számított Francis Fukuyama 1989-ben A történelem vége? címmel megjelent esszéje, amelyet 1992-ben A történelem vége és az utolsó ember címmel könyvi terjedelemben fejtett ki. Fukuyama akkor bízott az ellenséges ideológiák által működtetett történelem végében. Jó okkal tette, hiszen egy több évtizednyi álló-hidegháborúban elfáradt világ, az atomfenyegetettség árnyékában felnövő nemzedékek, falakkal és függönyökkel elválasztott ország- és kontinensrészek után már-már teológiai megalapozás is kellett ahhoz, hogy az emberiség elhiggye, hogy a liberális demokrácia győzedelmeskedhet, és a Nyugat által intézményesített demokráciamodell a legnagyobb fokú szabadságot képes nyújtani a polgárok számára. ,
A történelem vége és az utolsó ember
Európa Könyvkiadó, 2014.
1989-ben, az amerikai külügyminisztérium ifjú munkatársaként adta közre Francis Fukuyama "A történelem vége?" című, mindössze néhány oldalas tanulmányát, és ezzel egy csapásra világhírű lett. Cikkek ezreiben vitatkoztak vele, a világ minden valamirevaló történésze és politikatudósa kifejtette véleményét az "endizmus"-vitában.
Korábban Fukuyama neve kevésbé volt ismert itthon, de az esszé, majd a könyv megjelenésével már az is idézte, aki nem is olvasta. Mondhatnánk, ma hasonló körülmények között pólóra nyomnák arcát vagy könyvének borítóját.
Mielőtt azonban azt gondolná az olvasó, hogy egy popsztárral van dolgunk, le kell szögezünk: a könyv a maga korában életerőt adott sokaknak, és ha a mai (geo)politikai viszonyokon végignézünk, a lassan minden kontinensen dúló háborúkon, feszültségeken, úgy azt kell mondanunk, hogy amit Fukuyama 1989-1992-ben remélt, attól 2014-ben sem térhetünk el. Még akkor sem, ha a jóslat nem egészen teljesült, továbbá 2014 sem egészen 1989. Itt az idő újra hinni, akarni a liberális demokráciát.
Fukuyama könyvében ugyanis nem csak hitalapon érvel a liberális demokrácia mellett. Hegel nyomán a történelmet emberek közötti, elismerésért folytatott küzdelemként írja le, amelynek végpontja egy olyan kormányzati forma, amely a leginkább garantálja annak lehetőségét, hogy elismerje és méltányolja az egyén legalapvetőbb igényeit, biztosítsa szabadságjogainak érvényesítését, és az ebből fakadó kiteljesedését. Ez a forma pedig a nyugati típusú liberális demokrácia – állítja a szerző. S most mondjuk azt, hogy nincsen igaza! Nem kell fejből tudnunk az Amnesty International vagy a Freedom House egy-egy jelentését, hogy ezt megerősítsük, elég, ha csak az 1990 előtti, majd pedig utáni globális gazdasági és jóléti verseny korabeli és aktuális állását nézzük. Fukuyama nem dobálózik, hanem a hegeli úr-szolga viszony mentén fogja az olvasó kezét, vezeti, mígnem eljutunk addig a politikai rendszerig, amely a legnagyobb szabadságot adja polgárainak. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy az amerikai politológus demokrácia-propagandisztikus vagy éppen kávéházi filozófiai szöveggel érvelne, el kell mondanunk, hogy távolról sem. Közérthető, de érvelő nyelvezettel ír, ha eléggé koncentrálunk, úgy a villamoson sem okoz gondot az olvasása. ,
Fukuyama viszont nem is azt írja, hogy a liberális demokrácia globális terjedésével egyúttal unalmas is lesz az élet és a történelem, hogy nincs több esemény, nincs több történelemkönyv, hogy megállna az idő, hanem tézise értelmében az ellentétes ideológiák harca zárul le.
S ez lehet az a pont, ahol a kritikus (újra)olvasó vitába száll a szerzővel. Samuel P. Huntington már 1993-ban megtette ezt, amikor a civilizációk összecsapásáról írt. Utóbbi szerint az államok napjainkban már valóban nem politikai ideológiai alapon, hanem sokkal inkább kulturális, civilizációs alapon fognak egymással küzdeni. Ahogyan Fukuyama-nak igaza volt számos dologban, úgy nem mondhatjuk azt, hogy Huntington kritikai észrevételei sem kerültek azóta megerősítésre. Míg 1974-ben mindössze a világ országainak 30 százaléka volt demokratikus, ma ez az arány 60 százalék. Ugyanakkor például 2001. szeptember 11., a terrorizmus elleni háború, az arab forradalmak iszlámosodása vagy éppen napjainkban erőre kapó keresztényüldözés tükrében nem állítjuk megnyugtatóan, hogy kritikájában Huntington mellé lőtt volna.
Ahogyan azt Fukuyama „jövendölte”, pontosabban, ahogyan maga is érvel, a történelem véget ért, de a történések nem. S lehet, hogy ezek a történések nagyobb léptékűvé, történelemmé állnak össze. Ha keletre nézünk, úgy láthatjuk, hogy egyrészt Oroszország gyakran mond le a békés ügyrendezés kérdéséről, és nem éppen a demokratikus eljárásokból ismert módon áll külpolitikai kérdésekhez. Másrészt kelet felé haladva számos, a demokráciát csak szimuláló, eljátszó autoriter országot találunk. Emellett bár a hidegháború valóban véget ért, jött helyette az emberi szemmel nem látható és érzékelhető kiberháború, a kölcsönös lehallgatás a világ vezető országai által, a technológiai-fegyverkezési verseny fokozódása, az Európai Unió válsága. ,
Mindezek a fejlemények akár csupán „történeti” irodalommá is tehetnék Fukuyama könyvét. Erre látunk azonban kisebb esélyt, hiszen egyrészt mindezen fejlemények ismét útjára indítják a demokrácia-akarást, és ha az még nem is ’89-es, de már tapintható. Tüntetések és állásfoglalások ma már a demokrácia szélesítése miatt is mindennaposak, nem csak „szimplán” az elnyomás ellen. Másrészt a demokrácia, az információ és a politika globalizálódásával a demokratikus erők ellenálló képessége is erősödött. Harmadrészt az ember elismerésre, békére és együttműködésre hivatott lény, és az „ember embernek farkasa” nemzetállami vagy globális útja már nem pálya az emberi kreativitás számára. Ha máshonnan nem is, de Francis Fukuyama tárgyalt könyvét olvasva, mindezekben újra és újra bizonyosságra lelhetünk.
Fukuyama 1992-ben, a könyv megjelenésekor nem tévedett, „csak” nem látott mindent előre. 2014-ben a könyv ismét ugyanúgy kell nekünk (kelet-) európaiaknak, mint 1989-ben. A történelem nem ért véget, a történelem visszatért. S vele A történelem vége és az utolsó ember is. , ,
Böcskei Balázs
,
A Nagy Szétbomlás
Az emberi természet és a társadalmi rend újjászervezése
Európa Könyvkiadó, 2000.
Memoria Mundi
Yoshihiro Francis Fukuyama, 1952-es születésű amerikai filozófus, politikatudománnyal, közgazdasággal foglalkozó gondolkodó. Jelenleg a kaliforniai Stanford Egyetemen dolgozik. Eddigi főművének új kiadása egy, a szerző által írt utószót is tartalmaz, amely választ ad a kritikákra.
Az Európa Könyvkiadónál megjelent további könyvei:
A nagy szétbomlás. Az emberi természet és a társadalmi rend újjászervezése (2000),
Poszthumán jövendőnk. A biotechnikai forradalom következményei (2003),
Bizalom. A társadalmi erények és a jólét megteremtése (2007).
,
Az Európa Könyvkiadónál megjelent további könyvei:
A nagy szétbomlás. Az emberi természet és a társadalmi rend újjászervezése (2000),
Poszthumán jövendőnk. A biotechnikai forradalom következményei (2003),
Bizalom. A társadalmi erények és a jólét megteremtése (2007).
,
