Christy Lefteri: Az aleppói méhész – Részlet

Az Alexandra Kiadó gondozásában várhatóan 2021 tavaszán jelenik meg Christy Lefteri gyönyörű, több nemzetközi díjat is elnyert regénye, Az aleppói méhész. A ciprusi menekültcsaládból származó szerzőnő Görögországi önkéntesmunkái során szembesült a szír polgárháború miatt otthonukat elhagyni kényszerülő családok, gyermekeiket, házastársukat, barátaikat elvesztő férfiak és nők szenvedéseivel. Ekkor fogalmazódott meg benne a regény alapgondolata: egy olyan történetet akart írni, amelyben hangot és arcot adhat azoknak a százezreknek, akik hazájuk elhagyására kényszerültek, és azok számára is érthetővé és átérezhetővé teheti az emberi lélek küzdelmét és a remény valódi jelentését, akik – szerencsére – sosem tapasztaltak ehhez fogható kilátástalanságot.

Az aleppói méhész a valaha méhekkel foglalkozó Núri és egykor festőművész felesége, Áfra útját követi végig: hogyan szelik át Európát egy jobb élet reményében, és mindeközben hogyan próbálnak a leírhatatlan veszteségek ellenére is visszatalálni egymáshoz, erőt meríteni abból, ami kettejüknek maradt. Hiteles és megrázó mű napjaink egyik legégetőbb témájáról, ugyanakkor felemelő szerelmi történet is, amelyben a vágyott békés élet hangját a méhcsaládok megnyugtató zümmögése adja.

„Miután a méhek elpusztultak, Musztafa készen állt, hogy elhagyja Aleppót. Éppen indulni készültünk, amikor Firász eltűnt, ezért vártunk, hogy előkerüljön. Musztafa ez idő alatt alig beszélt, agya folyamatosan pörgött, ki tudja, mit képzelt maga elé. Néha előállt egy ötlettel Firász hollétét illetően.

– Lehet, hogy az egyik barátjánál van, Núri. – Vagy: – Talán nem tudja itt hagyni Aleppót, és elbújt valahová, hogy maradhasson. – És egyszer azt mondta: – Talán meghalt, Núri. Lehet, hogy a fiam meghalt.

Táskáink be voltak pakolva és készen álltunk, de csak teltek-múltak a nappalok és éjszakák, és nem hallottunk Firász felől. Musztafa addig egy hullaháznak használt elhagyatott, sötét épületben dolgozott, ahol nyilvántartásba vette a halál okát és körülményeit – golyó, repesz, robbanás. Furcsa volt ott látni, távol a napfénytől. Volt egy fekete könyve, amelybe megállás nélkül jegyzetelte a halottak adatait elhasznált ceruzájával. Ha talált azonosító okmányt a holttestnél, könnyebb dolga volt, ha nem, feljegyzett egy-egy ismertetőjegyet: a haj vagy a szem színét, az orrformát, hogy anyajegy van az arc bal oldalán. Musztafa akkor hagyott fel ezzel a munkával, amikor egy téli napon bevittem hozzá a fia folyóból kihalászott holttestét. Egyből felismertem az iskola udvarán heverő kamasz fiút. Megkértem két férfit, akiknek volt autója, hogy segítsenek elvinni a testet a hullaházba. Amikor Musztafa meglátta Firászt, megkért, hogy tegyük az asztalra, majd lecsukta a fia szemét, és hosszú ideig állt mellette mozdulatlanul, a kezét fogva. Én az ajtóban vártam, a többiek elmentek. Hallottam a beinduló motor és az elhajtó autó hangját, majd minden mozdulatlanná dermedt, borzasztóan mozdulatlanná. Az ablakon át fény szűrődött az asztalra, ahol a fiú feküdt, és ahol Musztafa állt a kezét szorongatva. Egy darabig csönd volt, sem bomba, sem madár, sem lélegzet nem törte meg.

Majd Musztafa hátralépett az asztaltól, felvette a szemüvegét, gondosan kihegyezte a kis ceruzát egy késsel, leült az íróasztalához, kinyitotta a fekete könyvet, és feljegyezte:

Név: Az én gyönyörű kisfiam.

Halál oka: Ez a romlott világ.

Ő volt az utolsó halott, akit Musztafa bejegyzett.”