David Lagercrantz: Obscuritas – Részlet

A pályáját bűnügyi újságíróként kezdő David Lagercrantz (1962) már elismert írónak számított hazájában, Svédországban, amikor felkérték a tragikusan fiatalon elhunyt Stieg Larsson világhírű Millennium-sorozatának folytatására. Lagercrantz sikerrel vette a lehetetlennek tűnő akadályt, az általa írt három részt világszerte nagy lelkesedéssel fogadták az eredeti trilógia rajongói. Obscuritas című könyve a Rekke & Vargas-sorozat első kötete.

Az eset egyszerűnek tűnik: a Stockholmhoz közeli erdőben brutálisan agyonvernek egy focibírót egy ifjúsági meccs után. A rendőrség azonnal gyanúsítottra lel az egyik játékos nagyhangú, alkoholista apja személyében, aki összeszólalkozott az afgán származású bíróval, Dzsamál Kabírral – gyilkosság hirtelen felindulásból. Costa azonban nem hajlandó vallomást tenni, így egy ismerősét, Micaela Vargas rendőrjárőrt és a neves, ám finoman fogalmazva is excentrikus pszichológusprofesszort, Hans Rekkét is bevonják, hátha sikerül megtörniük a férfit.

Az ügy ennek ellenére összeomlik, Costát szabadlábra helyezik. Rekkét és Vargast azonban nem hagyja nyugodni az eset, és a furcsa páros nyomozásba fog – immár saját szakállukra. Rövidesen kiderül, hogy az első látásra makulátlannak tűnő áldozat múltjában bőven akadnak sötét foltok. A szálak Afganisztán véres múltjába vezetnek, ám sokan szeretnék mindenáron elfedni az igazságot – köztük az afganisztáni atrocitásokban nyakig sáros CIA is…

A világhírű Millennium-sorozat folytatásait jegyző David Lagercrantz új regénye szellemességével és hús-vér főszereplőivel lehel új életet a klasszikus skandináv noirba, egyben pedig a Rekke & Vargas-sorozat nyitókötete.

– Miért ült a futballbíró abban a börtönben?
Rekke állkapcsa megfeszült.
– Miért? – ismételte meg a lány.
– Azzal gyanúsították, hogy kapcsolatban állt a tálibokkal.
– Miféle kapcsolatban?
– Azt Magnus nem akarta elmondani.
– És te hagytad az egészet a francba.
– Úgy látszik.
– Azért, mert depressziós lettél? – faggatta a lány.
– Alighanem.
– Akkor most vedd kezedbe az irányítást – sziszegte Julia.

De Rekke behunyta a szemét, mintha újra el akarna tűnni, bezárkózni saját sötétsége börtönébe.

A szótlan sötétségbe. A kimondhatatlan borzalomba. Vajon ott volt? Persze érezte a szánalmas önhittséget abban, ahogy megkínzott foglyokhoz hasonlítja magát. Mégis mintha irigyelte volna őket.

Irigyelte a szenvedésükben a konkrétat, a kézzel foghatót: a láncokat, a hideget, az ütéseket, a zenét, amely valóságosan dübörgött, és nem csak dallamtalan üvöltésként visszhangzott a fejében. De mindenekelőtt a szenvedésükre adható egyszerű megoldást irigyelte – a szabadságot. Ők megszabadulhattak a szenvedéstől, ha szabadon engedték őket, ezzel szemben az ő sötétsége a testéhez tartozik, a lelke legmélyéhez.

[...]

– Tudod, mit mondtál nekem egyszer?
– Nem. Mit mondtam?
– Hogy amit elfednek, az eltorzul. Mint egy növény, ami egy tető alatt próbál kanyarogva növekedni.
– Ilyen költőien fejeztem ki magam?
– Azt is mondtad, hogy a sötétség nem csupán elfed. Meg is változtat. Megront.
– Tehát a tanulság az, hogy… – kezdte Rekke.
– Hogy ki kéne derítened, mit titkol előled Magnus – fejezte a be a mondatot Julia. – Nem fekhetsz itt csak saját magadba nézve.

Nem, az tényleg nem vezet sehova, gondolta a férfi. Horror vacui. Nincs borzasztóbb, mint a bennünk levő üresség. Másfelől az sem jelent nagy különbséget, ha szétnéz az ember a világban. Mindenütt ugyanaz a sötétség. De Julia kedvéért tényleg össze kellene szednie magát. Bár előbb… Kiment a fürdőszobába, kotorászott egy kicsit a gyógyszeres szekrényben, azon töprengett, mit vegyen be. Micsoda egy nyomorult élet, gondolta. Micsoda reménytelen, szánalmas apja van a lányomnak.