Hamarosan megjelenik Eszterhai Katalin legújabb könyve

„Anyám, mielőtt a fény kialudt volna benne, és lelke elindult volna a csillagok közé, azt kérte tőlem, írjak neki leveleket, mindenről írjak, jó nagy betűkkel, hogy el tudja olvasni... Szerinte az írás az egyetlen módja annak, hogy tisztán lássam a mindennapjaim igazát vagy fonákját. Azt mondta, »ha írsz, olyan, mintha imádkoznál«. »Írj nekem – kérte. Írj mindenről, mert a halálon túl sem akarom elfelejteni az élet ízét, a csillagot fönn és a felleget, nem akarom, hogy az emlékeim szétessenek, mint a régi szövetek... És írj sokat magadról, mert abban én is ott leszek, látható maradok.« És én megígértem, hogy írni fogok, összevissza mindenről, ami eszembe jut. Hát most megteszem, írni fogok azokról a féltve őrzött érzelmeimről, melyekről sokáig azt hittem, valamennyit örökre megtartom majd magamnak... De jobb lesz így, mert így tudni fogja, még akkor is, ha mellette úgy nőttem föl, hogy nálunk gyakran csapkodtak a villámok, én mégsem cserélnék senki gyerekkorával, mert nem bántam az otthoni égzengést. Hogy is bánhattam volna, hiszen a villámot az égbolt csiszolja, és nekem anyám volt az egyetlen lehetséges mennybolt, ami, azt mondják, örökkévaló. Szentül hiszem, ha az égiek úgy akarják, tudni fogja, bármi legyen is a sorsom a világban, nincs semmi, ami elfelejteti majd velem hajának kamillaillatát és azt a melegséget, azt a bizsergető érzést, amit akkor éreztem, amikor utoljára találkoztunk, és amikor életünkben először és utoljára öleltük egymást... Első és utolsó ölelés volt, szorosan kapaszkodtunk egymásba, úgy, ahogy gyökér kapaszkodik a földhöz.

Ha én lennék Michelangelo, biztosan márványba faragnám, ha festő lennék, mint Chagall, a szeretet színével megfesteném, de nem akármilyen vászonra, hanem selyemre. Nem vagyok se szobrász, se festő, de a lánya vagyok, és hiszek a szavak erejében, leveleket írok neki, ahogyan ezt megígértem…”