„Hiszem, hogy a kimondott és a leírt szavak hallhatóvá teszik a szívembe ültetett vágyakozást a jóra…”

Az 1949-ben egy szabolcsi kis faluban született Eszterhai Katalin újságíróként és televíziós szerkesztőként vált ismertté, mielőtt férjével, Lajtai György operatőrrel együtt 1987-ben először Olaszországba, majd két évvel később Kanadába emigráltak. A tengerentúlon sikeres filmes karriert futottak be, Eszterhai Katalin elismert dokumentumfilm-producerré vált, Lajtai Györgyöt pedig több alkalommal jelölték az Emmy-díjra operatőri munkájáért. A szerzőnő első könyve, a 2016-ban megjelent Akaratunk gyógyereje egy visszafordíthatatlannak tűnő szembetegségből való felépülés magával ragadó történetét meséli el. 2017-ben jelent meg életrajzi regénye, a Majdnem Esterházy – Porból a csillagokig, amit 2018-ban követett személyes hangvételű kötete, Légy az élet csodálója címmel. Legújabb kötetében (Szeretném még elmondani: szerettem) a szeretet csodájáról, annak gyógyító erejéről mesél az olvasónak.

Én tízéves koromig egy aprócska, döngöltföldes vályogházban éltem Szabolcs-Szatmár megyében, egy olyan faluban, ahol nagyon sok rossz dolog történt velünk, és hogy megszépítsem a mindennapokat, a mesékbe menekültem. Kitaláltam magamnak történeteket, hősöket, szárnyas angyalokat, sárkányokat, felépítettem a magam tündérországát. Emlékszem, volt egy különleges könyvünk, csupa nagybetűkkel az volt ráírva: VILÁGATLASZ, ezt naponta forgattam. „Olvastam” a krikszkrakszokat, elbűvöltek a színes vonalak, a kék és zöld foltok… Amikor megkérdeztem, miről szól ez a könyv – akkor még nem ismertem a betűket, – anyukám azt mondta, ez a világ! Kerestem, hogy ebben a világban hol vagyunk mi, de ő keserűen felsóhajtott, „mi nem vagyunk a világon”. Én attól kezdve vágyódtam a világra, el akartam hinni, hogy a falu határán túl is van élet és „írni” kezdtem a saját életemet. Azóta is hiszem, hogy a kimondott és a leírt szavak hallhatóvá teszik a szívembe ültetett vágyakozást a jóra, gyógyító hatásuk van és segítenek elmondani, hogy is érzek.

A bennünket körülvevő világot, a kék eget, a csillagok fényét láthatjuk a szemünkkel, azonban ahhoz, hogy elmondjuk az érzéseinket, kellenek a szavak, ezek nélkül hogyan tudnánk elmesélni, milyen is a háborgó tenger, milyen a nyári szellő simogatása, és milyen érzés az, amikor a kutyánk hozzánk bújik? Szavak nélkül hogyan mondjuk majd el, ha egyik reggel megkérdezik tőlük, milyen volt az álmunk…

A mesemondás beépült az életembe, mert az álmaim mindig előttem jártak. Nagyon hamar megtanultam olvasni, szinte magamtól, mindig ott voltam a nővérem mellett, aki gyakorolta a betűvetést, és én utánoztam őt. A magam kedve szerint összeraktam az ABC-t – anyukám szerint minden értelem nélküli ákombákomok voltak, de én el tudtam olvasni, nekem minden szó a helyén volt. Azért szerettem a történeteimet, mert rólunk szóltak. Elmondtam, mit látok, mit érzek, minek örülök, mi fáj… Meg akartam osztani az élményeimet, és a mai napig is lobog bennem ez a vágy. Amikor tízéves koromban Pécsre költöztünk, szavakkal, nem pedig krikszkrakszokkal teli könyveket vehettem kézbe. Édesanyám könyvtáros volt, nagyon sok időt töltöttem a könyvek között, rendezgettem őket, simogattam és válogatás nélkül olvashattam mindenfélét. Belőlük tanultam meg a sokféleség titkát. A legjobban a múltba visszanyúló könyveket szerettem, mert a történelem nekem olyan volt, mint a mese… Minden egyes könyvnek meg volt a sajátos illata, és otthonos lettem ezekben az illatokban. Telt, sűrű, izgató, ahány, annyiféle. Az, hogy valóban írással fogom keresni a kenyeremet, harmadikos gimnazista koromban dőlt el, mert addigra már megtanultam, ha odafigyelek, hogy hogyan mondom vagy írom le az érzelmeimet, térdig járhatok majd a csodákban, mert létezik a varázslat. A leírt és kimondott szavak hallhatóvá teszik, mi van a lelkemben… Kicsi koromban nagy hatással volt rám a rádió, sehogy sem tudtam megfejteni, hogyan mennek be az emberek abba a szépen szóló dobozba, esténként, amikor a mese volt, feküdtem az ágyban és elhittem, hogy csak nekem szól a mese. Amikor Szepesi György – ma már tudom a nevét, – azt mondta: „Jó estét gyerekek, remélem, ágyban vagytok már”, én teljes szívemből, boldogan kiáltottam: „Igen” és ő visszaválaszolt: “Akkor jó”. Én ettől megrészegedtem, elhittem, hogy lát engem, ott van a mi rádiónkban, és elhatároztam, én is abban a dobozban szeretnék mesélni. Ez a vágyam teljesült harmadikos gimnazista koromban, amikor bekerültem a Pécsi Rádióhoz, és mesélni kezdtem: történeteket, a körülöttem élők és a magam történeteit… Ekkor dőlt el, hogy újságíró leszek, írni fogok, az írás lesz az életem.

Szeretek örülni, jövőt álmodni, beszélgetni az emberekkel, meghallgatni a történeteiket. Nem csak udvariasságból hallgatom végig, engem valóban érdekelnek a történetek. Kíváncsisággal áldott meg a sors… Ha kell együtt hallgatok , ha kell együtt sírok azokkal, akik rám bízzák a titkaikat… Nem sietek, nem sürgetek senkit, várok, mert hiszek a kivárás örömében. Nyitva tartom a szememet, és odafigyelek a szívek dallamára. A legtöbben úgy tesszük a dolgunkat, hogy nem is gondolunk arra, hogy mennyire fontos, hogy még ma vegyük észre a szépséget magunk körül, hogy még ma köszönjük meg a hétköznapok csodáit, hajlamosak vagyunk elfelejteni az élet ízét és nem a napfény érlelte szőlőből készült bort isszuk, hanem a lőrét… Nekem a legnagyobb témaforrásom a saját életem és a körülöttem élőké. Velem annyi minden megtörtént, jó és rossz egyaránt, az életem tele van apró, kedves, gyönyörű pillanatokkal, szívtépő megrázkódtatásokkal, mindegyikre vigyázok, mert fontosak nekem, azzá tettek, aki ma vagyok. Miközben rendezgetem lelkem titkos kartotékait, előkerülnek az emlékek, a tettek, a szerelmek, a vétkek… Olyan vagyok, mint a gyémántcsiszoló, aki keresi a kőbe zárt gyémánt ragyogását. Sok-sok emlék, történet motoszkál a fejemben és addig-addig ugrándoznak bennem, amíg meg nem adom magamat, és szavakba nem öntöm, amit érzek, amit gondolok vagy éppen, amit a legszívesebben felejtenék… Úrrá lesznek rajtam az emlékeim, egyik gondolatom kergeti a másikat és bevallom, boldoggá tesz a számomra mindig keserédes idő visszaforgatása. Képzeletbeli albumba rendezek sok-sok történetet, de csak azokét, akiket ismerek vagy ismertem, akiket láttam sírni, nevetni, meghalni és feltámadni. Én nem tudok történeteket kitalálni, csak azt tudom megírni, ami megérint, amit megéltem vagy megélek… Ahogy lapozgatom ezt az albumot, úgy elevenednek meg a betűk, a képek… Áldott varázs árad felém, amit továbbadok. Úgy gondolom, valamennyiünknek fontos szembenézni a vágtató idővel és elhinni, érdemes volt megélnünk az életet. Én merek szembenézni, ezért vagyok ott minden írásomban, és örülök, ha az olvasó azonosulni tud velem, ha magára ismerhet, ha átérzi mindazt, amit én érzek, ha elhiszi, hogy valóra válhatnak a megálmodott sorsok, nemcsak az enyém, hanem mindenkié. Szerintem a könyvek azért íródnak, hogy segítsenek megtalálni helyünket a világban, hogy felkeltsék az érdeklődésünket, hogy figyeljünk, és meghalljuk, amit mások vagy éppen egy másik világ üzen nekünk. Én kitárom a lelkem ajtaját, és fülelek.

Hát nekem ez megadatott, mert nekem az írás, az olvasás nem munka, de szenvedély, öröm, olyan, mint az étkezés, ami nem más, mint egy mágikus szertartás. Nekem az írás olyan, mint egy nyitott ajtó, ami hív, hogy lépjek be abba a világba, amely ugyan tele van veszéllyel, kihívással, mennydörgéssel, de ott van az öröm is, amely egy jobb világba emel. Ha írok, számomra összekapcsolódik az idő az örökkévalósággal. Van-e annál gyönyörűbb, mint beleálmodni magam a végtelen időbe, a magas égbe, visszarepülni a múltba? Engem a szavak fénnyel árasztanak el, a szavak bennem élnek.

Számomra az emberhez méltó élet kulcsa ott van a könyvekben… Nagyon szeretek a régmúltban kalandozni, „felállni” a ma már elfelejtett vagy sokak által ismeretlen tudósok, írók vállára és onnan körülnézni, hogy jobban lássam, mit tettek, mit javasoltak, hogy éljük az életünket, mit tegyünk azért, hogy megtartsuk testünk, lelkünk harmóniáját, hogy szebb, teljesebb legyen az életünk.

Kíváncsi, álmodozó, csapongó fantáziájú ember vagyok, de alapos is. Kihasználom azt, hogy több nyelven viszonylag jól beszélek, így egy-egy témát alaposan körüljárok. Nagy gonddal és szeretettel végzem kutatásaimat, mindenről, amit elolvasok, jegyzeteket készítek, amelyeket vonalas iskolai füzetekbe kézzel írok, és nagy becsben tartom valamennyit. Szeretem csak úgy olvasgatni a feljegyzéseimet minden logikus sorrend nélkül, csak össze vissza, ahogy a kezembe kerülnek. Így mindig, minden újraolvasáskor új gondolatok elindítói is.

Az íróasztalomon időnként alig van helye a számítógépemnek, annyi a papír, de én remekül eligazodok közöttük. Szeretem a papír illatát, ahogy a könyvekét is. A leírt szavak elindítanak egy történést, amelynek következményei vannak, éppen ezért felelős vagyok a szavaimért, a megélt és leírt érzelmeimért. Nekem a témakutatás olyan, mint a játék, amelyet nehéz abbahagyni, kitágítja a világomat, új dolgokat tanulok és ettől minden napom más.

Boldog akarok lenni, ezért veszem magam körül könyvekkel, ezért fogok – képletesen mondva – naponta tollat a kezembe, és írok. Számomra a szavaknak varázserejük van, ezek segítségével mondjuk el mindazt, amit gondolunk, amit érzünk. A szó akkor lesz látható, ha visszaolvassuk a papírról, mindaddig, amíg nem írjuk le, igazából nem fogjuk fel annak romboló, vagy éppen szívet melengető erejét.

„Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált”, kérdezi egyik versében Kosztolányi. Erre a kérdésre én hangosan, tele tüdőből igent mondok. Szeretek játszani a szavakkal, a magyar nyelv gyönyörű, olyan, mint a szép zene, amelyik repíti a lelkünket. A szavak tudnak sírni, jajongani, szeretni, csilingelni, mesélni, reményt adni, a mennyekbe repíteni…

Az írás kulcs a lélekhez, kifejezi a jellemünket, és a leírt szavak hallhatóvá teszik a szívünkbe ültetett vágyakozást. Hinni akarom, hogy a legtöbbünknek még mindig nélkülözhetetlen gyógyszere, tápláléka a szép szó, amelyik segít abban, hogy helyesen értékeljük magunkat, tudjuk, a bennünk lévő belső mérce még jól működik, és segít újra felfedeznünk kik is vagyunk, honnan jöttünk és merre felé tartunk.

Anyám, mielőtt a fény kialudt volna benne, és lelke elindult volna a csillagok közé, azt kérte tőlem, írjak neki leveleket, mindenről írjak, jó nagy betűkkel, hogy el tudja olvasni... Szerinte az írás az egyetlen módja annak, hogy tisztán lássam a mindennapjaim igazát vagy fonákját. Azt mondta, ha írsz, olyan, mintha imádkoznál. „Írj nekem” – kérte – írj mindenről, mert a halálon túl sem akarom elfelejteni az élet ízét, a csillagot fönn és a felleget, nem akarom, hogy az emlékeim szétessenek, mint a régi szövetek... És írj sokat magadról, mert abban én is ott leszek, látható maradok.” És én megígértem, hogy írni fogok, össze-vissza mindenről, ami eszembe jut. Hát most megteszem, írni fogok azokról a féltve őrzött érzelmeimről, melyekről sokáig azt hittem, valamennyit örökre megtartom majd magamnak... De jobb lesz így, mert így tudni fogja, még akkor is, ha mellette úgy nőttem föl, hogy nálunk gyakran csapkodtak a villámok, én mégsem cserélnék senki gyerekkorával, mert nem bántam az otthoni égzengést. Hogy is bánhattam volna, hiszen a villámot az égbolt csiszolja, és nekem anyám volt az egyetlen lehetséges mennybolt, ami azt mondják, örökkévaló. Szentül hiszem, ha az égiek úgy akarják, tudni fogja, bármi legyen is a sorsom a világban, nincs semmi, ami elfelejteti majd velem hajának kamilla illatát és azt a melegséget, azt a bizsergető érzést, amit akkor éreztem, amikor utoljára találkoztunk, és amikor életünkben először és utoljára öleltük egymást... Első és utolsó ölelés volt, szorosan kapaszkodtunk egymásba, úgy, ahogy gyökér kapaszkodik a földhöz.

Ha én lennék Michelangelo, biztosan márványba faragnám, ha festő lennék, mint Chagall, a szeretet színével megfesteném, de nem akármilyen vászonra, hanem selyemre. Nem vagyok se szobrász, se festő, de a lánya vagyok, és hiszek a szavak erejében, leveleket írok neki, ahogyan ezt megígértem…