Hugonnai Vilma – Az első magyar diplomás orvosnő

Gróf szentgyörgyi Hugonnai Vilma 1847-ben született családja ötödik gyermekeként. Tanításáról nevelőnője gondoskodott a család tétényi kastélyában, majd a pesti Prebstel Mária bentlakásos leánynevelő intézetben folytatta tanulmányait, ahol megszerezte az akkoriban a nők számára elérhető legmagasabb iskolai végzettséget. Egy intézeti iskolatársnője révén ismerkedett meg a nála jóval idősebb Szilassy György báróval, akihez nem sokkal később, a kor szokásainak megfelelően alig 18 évesen férjhez is ment. Bár házasságukból három gyermek született, Vilma mély boldogtalanságot érzett kapcsolatában, hiszen férje gyakran hagyta magára őt, hogy kaszinókban, sok esetben más nők karjaiban múlassa az időt.

A nő a magány elől a könyvekbe, a természettudományokba menekült. Érdeklődésének hála házuk komoly otthoni könyvtárral rendelkezett, elsősorban ismeretterjesztő és tudományos kötetekkel. Vilma az orvoslás és betegellátás alapjait is autodidakta módon, akkoriban népszerű orvosi értekezésekből sajátította el. Férje és anyósa azonban nem nézte jó szemmel az ifjú hölgy különös érdeklődését a természettudományok iránt, főleg, miután Vilma kijelentette: bár a kor szokásai szerint a női életpálya lehetőségei kimerülnek a családfenntartásban, számára ez kevés.

Hugonnai Vilma második gyermekével volt várandós, amikor apósa himlős lett. A családból egyedül ő volt az, aki vállalkozott az erősen fertőző betegségben szenvedő férfi ápolására, és igyekezete meg is hozta a gyümölcsét: az idős úr felépült a betegségből. Sajnálatos módon azonban Vilma gyermeke nem sokkal ezután a himlő tüneteit hordozva született, és még csecsemőkorában elhunyt. A tragédia ellenére a fiatal nő szilárdan elhatározta magát az orvosi pálya mellett. 1869-ben értesült először arról, hogy a Zürichi Egyetemre végre nők is beiratkozhatnak, viszont ehhez férje beleegyezése is kellett. Vilma későbbi életrajzában így emlékezett vissza a férjével való beszélgetésre:

Férje és apja ugyan engedélyt adott a távozásra, de anyagilag nem támogatták terveit. Ékszerei eladásából fedezte svájci utazását és lakhatását, majd 1872 szeptemberében, 25 évesen végre valóra vált legnagyobb vágya: megkezdhette tanulmányait Zürichi Egyetem orvostudományi karán. Sok éven át tartó szorgalmas tanulás után 1879-ben megvédte disszertációját, ezzel megszerezve az orvosi diplomát. Az elkövetkező másfél évben egy svájci alapítványi kórház sebészeti osztályán dolgozott segédorvosként, leghőbb vágya azonban egy otthoni praxis volt, így végül hétéves távollét után 1880-ban tért vissza Magyarországra.

Diplomájának hazai elismertetése azonban rendkívüli akadályokba ütközött. Miután letette a hazai egyetemi tanulmányokhoz feltétlenül szükséges érettségi vizsgát, 1882 májusában kérte először orvosi oklevelének elismerését a budapesti orvosi kar tanári testületétől. A testület támogatta a honosítást, de a rendkívüli kérést, hogy egy nő orvosi diplomával rendelkezzen, jóváhagyásra Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszterhez terjesztették fel, aki megtagadta a kérelmet. Vilma két alkalommal is meglátogatta a minisztert személyesen, hogy meggyőzze álláspontja megmásításáról, ám az államférfi úgy tartotta: „A nők felforgatnák az államot, ha a tudományos téren egyenjogúsítanánk a férfiakkal.” Az érvényes jogszabályok alapján a nő csak szülésznőként tevékenykedhetett az orvosi pályán, amit azonban bántónak, szinte megalázónak talált, hiszen tudása, tapasztalatai sokkal felelősségteljesebb feladatokra is képessé tették. Bár letette a szülésznővizsgát, többször is hangoztatta a törvények helytelenségét, és az előrehaladott gondolkodású orvosi szakma többsége is támogatta őt. 1883-ban megírta A nők munkaköre című értekezését, melyben a munka és a családi élet harmóniáját hirdeti, és az iskolai reformok fontosságát hangsúlyozza, hogy a lányok is ugyanolyan feltételekkel és lehetőségekkel tanulhassanak, mint férfi társaik. Emellett részt vett minden olyan szervezkedésben, ami a nők egyenjogúságát tűzte ki céljául.

Miután Szilassy Györggyel való házassága zátonyra futott, 1887-ben ismét férjhez ment, ezúttal egy neves vegyészhez és egyetemi professzorhoz, dr. Wartha Vincéhez. 1890-ben a magyar nőnevelés élharcosa, Veres Pálné kérte fel, hogy egészségtant tanítson az Országos Nőképző Egyesület iskolájában, ahol hat éven át tartott előadásokat a ragályos betegségekről, gyermek- és betegápolásról, gyermeknevelésről. Végül 1895-ben jött el számára a megváltás: királyi rendelet tette lehetővé, hogy Magyarországon nők is folytathassanak egyetemi tanulmányokat. Vilma 1896. február 10-én kérte újból az uralkodótól zürichi oklevelének elismertetését, ezúttal sikerrel. 1897. május 14-én Hugonnai Vilmát 50 éves korában, 18 évvel svájci diplomájának megszerzése után az első magyar női orvosdoktorrá avatták Budapesten, és ezután már hivatalosan is végezhetett magángyakorlatot Magyarországon. Praxisában elsősorban női és szegény betegekkel foglalkozott.

Az orvosi életpálya iránti elköteleződését mutatja, hogy az első világháború kitörését követően 67 éves korában elvégezte a hadisebészeti tanfolyamot is, majd 14 vidéki városban szervezett betegellátó és -megfigyelő állomást, elsősorban női orvosokkal és ápolókkal. Mindeközben pedig egész életében kiállt a nők egyenjogúsága mellett, nem egyszer szállt sajtópolémiába vagy nyilvános vitába olyan nagy hatású férfiakkal, akik megkérdőjelezték a nők helyét a szellemi pályákon. Hugonnai Vilma személye ékes bizonyíték arra, hogy ha a női egyenjogúság éllovasait keressük, esetleg olyan női életpályákkal szeretnénk megismerkedni, amelyek inspirációt és erőt adhatnak, bizony nem kell messzire tekintetünk: hazánk történelmében – és jelenében – is számos kivételes nőt találhatunk.