Interjú Szántó Dániellel, akinek legújabb könyvében célkeresztbe kerülnek az influenszerek

Szántó Dániel neve sokak számára ismerős lehet, hiszen számos könyvmegjelenést tudhat már maga mögött. Eddigi regényei: Revans, Az üldözött, Egy pap vallomása, A hatszög – mindezek után érkezik A másoló. Fiatalságával, lendületével és fáradhatatlan munkájával egyre magasabb babérokra tör, az olvasói tábora rohamosan növekszik, könyvei hatalmas népszerűségnek örvendenek. Legfrissebb regényével most pontot tesz Budai Viktor történetének végére, azonban az ambiciózus író még bőven tartogat meglepetést a továbbiakban. A másolóban kortárs jelenséget boncolgat, ezzel rávilágítva az értékekre és az értéktelenségekre, amelyeket a social média útvesztőjében kalandozva a saját bőrünkön is megtapasztalhatunk. Az alábbi interjúban a fiatal író betekintést enged az alkotói folyamat egy részébe, elárulja, hogy könyvének mely karakterével tud a leginkább azonosulni, és azt is, milyen érzéssel tölti el, amikor kezében tarthatja az alkotását.

Akárcsak az élet úgy általánosságban, ez a történet sem áll meg az utolsó soroknál. A lezárás mindig képlékeny, hiszen ha nem is velünk halad tovább az idő, nélkülünk minden a maga útján sodródik, és ez nincs másként Budai Viktor esetében sem. Az Egy pap vallomásában és A hatszögben felmerült – sokak által véleményezett – nyitott kérdésekre választ kapnak az olvasók, ebben a tekintetben tehát kerek lesz a történet vége, a karakterek ugyanakkor életre keltek, sok mindent átéltek ez alatt a néhány év alatt, és ezekkel a tapasztalásokkal vágnak neki életük következő fejezetének – már aki megteheti, persze. Ha szépen és röviden akarnám megválaszolni a kérdést, azt mondanám: tettünk egy kört, összeért a két pont, ám ha nem is ugyanazon a vonalon, de megpróbálunk tenni még egyet – és így az idők végtelenségéig.

Ami engem illet: sosem szerettem a végleges lezárásokat. Kell valami, ami birizgálja az ember elméjét, ami nem hagy nyugodni. És ha már itt tartunk: a sokak által elvárt happy enddel végződő történetekhez sem ragaszkodom. Nem arról van szó, hogy szántszándékkal hagyok nyitva egy történetszálat, vagy esetleg direkt fájdalmat akarok okozni, egyszerűen csak abból a felfogásból indulok ki, hogy az élet sem végződik minden alkalommal boldog véggel. Ez a bizonytalanság pedig az utolsó oldalakig egyfajta bizsergető feszültséggel itatja át a könyvet.

A fantasy az álmokban gazdag gyerekkoromat kelti életre, a krimi pedig a hidegebb, de még mindig ambiciózus fiatal felnőtt koromat. Mind a kettőt a magaménak érzem, és a történtek ismeretében úgy gondolom, hogy egyikről sem szeretnék lemondani a jövőben. A Dorian folytatása az olvasóktól függ, én határozottan szeretném, de azt is látni kell, hogy nagy volt a váltás – nemcsak nekem, de azoknak is, akik követtek engem. Aki krimit olvas, nem feltétlen olvas fantasyt, és fordítva. A két olvasói közönség vegyítése óriási kihívás, ahogy az is, hogy két műfajban kiteljesedjek. Olyan, mintha az ember elméje kicsit kettéválna; furcsa érzés, de valahogy nálam ez természetesnek hat. Ahogy említettem, egyikről sem szeretnék lemondani, és az eddigiek alapján nincs is rá szükség, köszönhetően az olvasóimnak. A krimis felnőtteknek azt javasolnám, hogy Doriannal ajándékozzák meg a gyerekeiket, a gyerekeiknek pedig azt, hogy egy Budai-krimivel (Várnay-krimivel) lepjék meg a szülőket.

A krimis olvasói bázisom hazai viszonylatban nagynak mondható, amiért hálás vagyok, a fantasyolvasóim bázisa pedig folyamatosan gyarapodik. Viszont ha már a gyerekkorról és a fiatal felnőtt korról szól ez a két műfaj, az idős felnőtt koromhoz is illene társítani valamit. Valamit, ami a mai (jövőbeli) világ szomorú végkifejletét állítja párhuzamba a harminc évvel ezelőtti gondtalansággal. A másoló végén teszek rá utalást, hogy mi lesz a következő, szóval erre majd visszatérünk később…

Nem is lehetne aktuálisabb a téma, hiszen a fejlett országokban az emberek, főként a fiatalok az ébren töltött idejük jelentős részét a telefon képernyője előtt töltik. Két kérdés merült fel bennem az influenszer jelenség kapcsán: az emberek miért akarják mutogatni magukat? A többi ember miért akarja a magamutogatókat nézni? Az előbbi csoporthoz többnyire azok tartoznak, akik pénzkereseti lehetőségként tekintenek a közösségi médiára, valamint azok – és ők vannak szerintem többségben –, akik visszaigazolást akarnak kapni. Önigazolás? Talán. Ha sokan követnek, akkor fontos vagyok, ha nem követnek, akkor nem vagyok az, ez lehet az alapvető gondolat. Vannak persze, akik a közösségi médiát értékteremtésre használják, de nehéz meghúzni a határvonalat az értékes és az értéktelen között. Talán nem is lehet, így pedig általános következtetést nem lehet levonni. Sok informatív, hasznos videó, poszt születik az interneten, sok tartalomkészítő olyan dolgokat mutat, amelyekre magunktól nem jönnénk rá – nem találnánk rá. De ott vannak azok, akik uszítanak, káromkodnak, vállalhatatlan minőségben nyilvánulnak meg, és ezeket a tartalmakat ugyanúgy látják a fiatalok, sőt őket valamiért jobban felkapják. Ez a jelenség mindenképpen felkeltette az érdeklődésemet.

Az utóbbi kérdés – a követők – vizsgálata azonban jóval érdekesebb. Mások követésével kevésbé érezzük magunkat magányosnak, kevésbé érezzük úgy, hogy nem történik velünk semmi. Itt is van ugyanakkor sok egyéb kiegészítő indok, mint például a kapcsolattartás a barátainkkal, ismerőseinkkel, az informatív videók, a művelődés, a szórakozás, a kikapcsolódás, az unaloműzés, a humor. Szinte mindent megkapunk innen, amire a valódi életben vágyunk, és még csak megmozdulnunk sem kell. De ez valahol a saját elménk átverése, én legalábbis így gondolom, pláne, ha ennyire elmozdul az egyensúly.

A kutatómunka itt is fontos szerepet játszott. Kisebb kísérleteket csináltam, például kíváncsi voltam, hogy meddig bírom telefon nélkül, pontosabban a közösségi média használata nélkül. Elkeserítő a helyzet, még az én esetemben is, pedig nem tartom magam függőnek. Aztán arra is kíváncsi voltam, hogy az egyes közösségimédia-oldalak hogyan cenzúráznak. Volt néhány vállalhatatlan tartalom (más tartalomkészítőktől), amelyek semmilyen formában nem kerülhettek volna ki az internetre, ám láthatóan fennakadás nélkül terjedhettek. Kíváncsi voltam, hogy a szélsőséges tartalmakra miként reagálnak az emberek. Néztem alvó emberek élő adásait, olyanokat, akik kihívásokat csináltak, és közben jegyzeteltem. Szóval most inkább megfigyelőként voltam jelen, ez is elégnek bizonyult…

Szilveszter a jelenem, Benett a múltam (még ha furcsán is hangzik), Viktor pedig a jövőm. A fiatal, mindennel elégedetlen srác, aki igyekszik megtalálni a helyét a világban, és kamatoztatni próbálja a veleszületett tehetségét, ami nem minden esetben úgy sikerül neki, mint ahogy szeretné. Benett, az ösztönember, aki csalódott az életben, a világban, de képes magára erőltetni a nemtörődömséget, képes kivonni magát a forgatagból, miközben a jót keresi, az igazságot szolgálja, még akkor is, ha az bizonyos helyzetekben a mi szabályrendszerünk alapján helytelen. Viktor pedig valahol a kettejük fúziója, aki a két szélsőség között keresi a középutat, apróbb kilengésekkel. Ami közös bennük, hogy igyekeznek a jót cselekedni, gyakran rossz eszközökkel. A különbség pedig A másolóban érhető tetten, abban, ahogy az életük a döntéseik alapján alakul: egy meghal, egy eltűnik, egy tovább él.

Örömteli, de egyben félelmetes is. Vajon sikerült úgy megírnom a regényt, hogy megugorjam az olvasók elvárásait? Ez a kérdés minden esetben ott motoszkál a fejemben egy megjelenés kapcsán. Egy év munkájának a gyümölcse születik meg, de ez semmit sem ér, ha egyedül vagyok. Az olvasókkal együtt lesz kerek minden. Amikor kézbe fogom a regényt, akad egy különleges pillanat, ami örökre emlékezetes marad, de az érzés a könyvbemutatón teljesedik ki igazán. Élőben találkozni az olvasókkal meghatározó élmény, élőben beszélni a regény megszületéséről szintén izgalmas. 30-án várok mindenkit sok szeretettel a könyvfesztiválon, ott folytatjuk…