Jojo Moyes: „Az, hogy örökbe fogadtam egy kutyust, sokat segített a depresszió elleni harcban.”
Jojo Moyes romantikus bestsellerszerző könyvei szerelemről és életörömről mesélnek – elég csak legnépszerűbb könyvsorozatára, a Mielőtt megismertelek-trilógiára gondolni, ami bár rendhagyó, szomorúsággal teli témákat is érint, mégis melegséget, az élet szépségének gondolatát hagyja az olvasóban. A legpozitívabb embereknél is jelentkezhetnek azonban mentális betegségek, és 2019-ben sajnos Jojo Moyes is átélte a depresszió tüneteit.
„A magánéletem kész katasztrófa volt, egy közeli családtagomat komoly betegség döntötte le a lábáról, és én életemben először depresszióval küzdöttem” – mesélte a szerző a The Times cikkében.
Ebben az élethelyzetben pillantotta meg egy örökbe fogadható kutya képét, amit egy közeli ismerőse osztott meg az egyik közösségimédia-felületen, és amire úgy emlékszik vissza, mint a legszomorúbb kutyaképre, amit valaha látott.
„Általában kétségeim vannak afelől, hogy az állatok emberi tulajdonságokkal felruházhatók, de ez a kutyus kétségbeesettnek tűnt, mintha minden reményét elveszítette volna már. Vagy talán csak kivetítettem rá a saját érzéseimet” – elmélkedett Jojo Moyes. – Mindenesetre azt gondoltam, ha ez az év már amúgy is nehézségekkel teli, egy jó cselekedet igazán belefér. Bejelentkeztem, hogy örökbe fogadnám.”
Sisu, a hatéves collie 48 óra múlva, halálra rémülve és a végletekig kifáradva érkezett meg a Moyes-családhoz arról a boszniai gyepmestertelepről, ahol eddig élt. Nem ő volt az első négylábú a háztartásban: harmadikként érkezett Alfie, a keverékkutyus és BigDog, az 58 kilós pireneusi pásztorkutya mellé, akinek szintén az írónő családja változtatta meg az életét.
„Azt gondoltam, ismerjük a kutyákat, meg tudjuk ezt csinálni. Ám amikor néztem a remegő, bűzölgő szőrgombócot a lábtörlőmön, elgondolkodtam, tényleg kellett ez nekem?”
De persze Jojo Moyes a regényeiben megjelenő hősnőkhöz hasonlóan nem adta fel. Igaz, Sisu 24 órán belül elszökött a család telkéről, majd a megtalálása után 10 nappal ezt megismételte, az írónő mindennap hosszú órákat töltött a kutyussal, míg végül elnyerte a bizalmát.
„Miután egy kutyákra szakosodott viselkedésspecialista elmondta, Sisu mitől is fél – (1) a férfiaktól és (2) tulajdonképpen minden mástól, és hogyan kellene ezt kezelnünk, elvittük egy közös sétára Alfie-val és BigDoggal, és innentől kezdve változott meg a közös életünk. Úgy döntött, hogy ez az új otthona, és én vagyok az ember, aki biztonságot ad neki.”
És miközben ilyen kiemelt figyelmet fordított a sérült lelkű kutyusra, Jojo Moyes saját mentális egészségén is sokat javított.
„A mindennapos 6.30-kor kelés és a reggeli séták Sisuval átlendítenek a napom legnehezebb pontján. A járványidőszak alatt órákon keresztül sétáltunk, és az apró mérföldkövek, amiket a viselkedésében tapasztaltam, például az első farokcsóválás vagy az első apportírozás hatalmas boldogsággal és elégedettséggel töltöttek el. Nem vagyok benne biztos, ha valaha is »normális kutya« lesz, jelentsen ez akármit is. A saját árnyékától is fél szegény, de folyamatosan fejlődik, egyre boldogabb. És minden nap, amikor vidáman ugrál a mezőn, vagy pocaksimogatásért könyörög, segít nekem is rendben tartani a mentális egészségemet. Nehéz nyomottnak érezni magadat reggelente, amikor egy kutya a szó szoros értelmében cigánykerekeket vet örömében csak azért, mert lesétáltál hozzá a lépcsőn.
Minden kisállattól tanulhatunk valamit, és ez különösen igaz a mentett állatokra. Sisu mindennap emlékeztet arra, hogy bár nem tudod megváltoztatni a világot körülötted, szinte mindig találsz valamit, amit megváltoztathatsz. És néha ezek az apróságok azok, amikre valójában szükséged van.”
