Csepelyi Adrienn életébe tizenkét éves korában robbant be a foci, 1996 óta Liverpool-szurkoló. Azóta minden jó és rossz döntése mögött a rajongás áll. Kötényblog néven évekig írta díjnyertes nőifutball-blogját, 2018-ban pedig megjelent Belemenés című futballkönyve.
Interjúsorozatunk aktuális részében a Junior Prima- és Népszabadság-díjas újságírót, írót kérdeztük.
Mindig is szerettem volna regényt írni, gimiben vagy ezer oldalt írtam tele kézzel a naplóregényemmel. Később több regénykezdeményem is volt, de minddel elhasaltam. A 2016-os foci-Eb alatt megírtam a Népszabadság-ba a marseille-i túránkat, és döbbenetesen sok és intenzív reakciót kaptam rá az olvasóktól. Ekkor esett le, hogy talán azért nem tudok kitermelni egy regényt a sok próbálkozás ellenére, mert elsőként ezt a könyvet kell megírnom.
Onnantól, hogy láttam, mit vált ki az olvasókból, ha fociról szubjektíven írok, nyilvánvaló volt. Mondhatnám: a regény építette önmagát.
Mindegyik – és tényleg mindegyik – jólesik és fontos. Na jó, a trollok és a zaklatók nem – volt néhány bizarr eset a lábfetisiszta imádótól a már-már zaklatásba forduló udvarlásig.
De az egyik kedvencem feltétlenül az volt, amikor egy vadidegen, állítása szerint a futballban dolgozó férfi kioktatott (anélkül hogy olvasta volna a könyvemet), hogy a fociban nincs is belemenés. Elküldtem neki néhány húszas évekbeli újságcikket meg lexikonszócikket, hátha akkor a férfi szakújságíróknak elhiszi, hogy van (ha már ő sosem járt ezek szerint alsóbb osztályú meccseken, ahol ma is a szleng része a kifejezés). Elhitte, elnézést is kért, ráadásul nyilvánosan, és még a Belemenést is megvette.
Rengeteg novellát írtam az utóbbi években, most ezek között vágok épp rendet bozótvágó késsel, nem könnyű munka. Sok köztük a zenei vonatkozású, és a Facebookon poénnak indult, de elképesztően népszerűvé váló Nagymamám magyaráz sorozatban is összegyűlt már jó pár írás. Emellett dolgozom egy regényen, de többet erről – babonából – nem mondhatok.
Részben ugyanaz, mint eddig: újságíróként a WMN-en sokat írok közéleti és kulturális témákban. Íróként most főként a zene mozgat, és nagyon érdekel, ahogyan az emberek a városban, a társasházakban, a közös terekben léteznek együtt és egymás mellett – illetve mennek egymás agyára.
Hónapok óta nem tudok leakadni Slowthairól – amikor végre abbahagytam a northamptoni rapper saját lemezének nyúzását, megjelent egy újabb kollaborációja Mura Masával a producer albumán, aztán meg kidobott egy egészen csodás új dalt a Gorillazzal, amelyen Isaac Holman énekel a Slavesből. Így aztán most már a Slavesről se tudok leakadni, pedig azzal egyszer már megbirkóztam pár éve.
Az évnek ebben a szakaszában mindig krimilázban égek, azt mondják a tudósok, használ a szürke, ködös napokon, depresszió ellen is kiváló. Most fejeztem be a Sötétben című kötetet Cara Hunter Adam Fawley-sorozatából, épp Jo Nesbø Kés című regényét olvasom – készülök a könyvfesztiválra, ahol én fogok beszélgetni vele a pódiumon. (Az interjú készülte óta bejelentették, hogy az áprilisi könyvfesztivál elmarad - a szerk.)
A csapat utolérhetetlen, nekem kizárólag a bajnoki cím lebeg a szemem előtt. (Többet nem mondhatok! YNWA!)