Úgy éld az életed, hogy semmit ne kelljen megbánnod!

Újságíróként kezdte a karrierjét, csaknem tíz éven keresztül dolgozott a The Independentnek, és azután fogott regényírásba. Miért döntött így?

Az első gyermekem megszületése volt a fordulópont, de mindig is szerettem volna könyvet írni. Hírszerkesztő voltam, és rájöttem, hogy a munkám nem egyeztethető össze a gyerekneveléssel. Nagyon izgalmas feladataim voltak, Észak-Írországról, Diana hercegnő haláláról tudósítottam, akkoriban mindig magamnál hordtam az útlevelemet. Aztán hirtelen ráeszméltem, hogy ez soha többé nem lesz már így. Ezért belekezdtem egy regénybe. Utólag visszatekintve el sem tudom képzelni, hogy az újságírás mellett hogyan lehetett erre is időm. Mondjuk akkoriban fiatalabb voltam.

A Mielőtt megismertelek több millió rajongója kíváncsi arra, hogy vajon kezdettől fogva tudta-e, hogy mi lesz a könyv ­végkifejlete.

Igyekszem óvatosan fogalmazni, hogy ne áruljak el mindent. Felhívtam az ügynökömet, és azt mondtam neki: „Gondolkodtam ezen a könyvön, és arra jutottam, hogy kétféle befejezéssel írom meg, aztán majd az olvasók eldönthetik, melyiket választják.” Afféle hosszú, jelentőségteljes csöndet lehetett hallani a vonal másik végén, majd az ügynököm azt mondta, olyan befejezést írjak, amilyet eredetileg is terveztem. Hálás vagyok neki ezért. Bár sokan másféle végkifejletet szerettek volna, ez a változat van összhangban a szereplőkkel. Nagyon sok olyan szirupos szerelmi történet létezik, amiben már a harmincadik oldalon tudni lehet, hogy végül minden rendben lesz. Én nem szeretem az efféle regényeket. Nem szeretem tudni, hova fut ki a történet: azt akarom, hogy egy kissé meglepjenek.

Sok olvasót érdekel, hogy a regény megírása előtt ismert-e személyesen bárkit, akinek mind a négy végtagja lebénult, vagy befolyásolta-e valamilyen személyes történet a témaválasztásban.

Nem ismertem személyesen senkit, akit ilyen betegség sújtott volna. A családom egyik tagja azonban egy igen előrehaladott súlyos betegségben szenvedett, és magam is etettem, vittem ki levegőzni, és így tovább. A Mielőtt megismertelek megírásában részben az életminőséggel kapcsolatos kérdések inspiráltak. Hogy mi az a pont, amelyen túl már nincs értelme minőségről beszélni. Hogy hol van az a pont, ahol meg kell adni valakinek a saját életéről való döntés jogát. A legtöbb ember szereti helyrehozni a dolgokat. Ha a gyerekünk beteg lesz, szeretnénk meggyógyítani. Szeretnénk megtalálni minden helyzetben a jót. Ám vannak olyan állapotok és betegségek, amelyekben már semmi jót nem lehet felfedezni. És ennek elfogadása szembemegy minden emberi érzéssel. Főleg, ha szülő valaki.
Egy történet különösen inspirált. Egy fiatal angol rögbijátékos, aki körülbelül huszonhárom éves volt, megkérte a szüleit, hogy vigyék el a svájci eutanáziaközpontba, miután egy sérülés következtében lebénult, és már évek óta így élt. Megrázott ez a történet, mert nem tudtam elképzelni, hogy egy szülő képes lehet elvinni a gyerekét egy ilyen helyre. Azt hiszem, nagyon könnyen ítélkeztem. Azután alaposabban utánaolvastam, és megértettem, hogy a szülők milyen lehetetlen helyzetbe kerültek, mivel ez a fiatalember kezdettől fogva egyértelművé tette, hogy mindenáron kitart az elhatározása mellett. A mozgás jelentette az életét, és sok emberhez hasonlóan képtelen volt másként élni. Egyre inkább nehezemre esett azt gondolni, hogy „Nos, ennek így kell lennie.”

Az egyik olvasó arról érdeklődött, hogy vajon ajánlhatja-e a könyvet egy olyan barátjának, akinek a lánya maga is kerekesszékhez van kötve, vagy egy egykori tanítványának, aki lebénult.

Amikor az Egyesült Államokban jártam, kapcsolatba lépett velem a Christopher Reeves Alapítvány, mondván, hogy olvasták a könyvet, és támogatni szeretnék. Bár a regényben szó van a halálhoz való jogról, reményeim szerint sokkal mélyebben tárgyalja azt a kérdéskört, hogy miként bánunk a sérült emberekkel. Úgy kezeljük őket, mintha mások lennének, mint mi, pedig nem azok. Ugyanolyanok, mint mi, csak bizonyos fizikai korlátokkal. Az egyik gyerekem siketként született, és egy sérült gyermek édesanyjaként egyáltalán nem magát a rendellenességet találtam frusztrálónak, hanem a többi ember hozzá való viszonyulását. Magához a rendellenességhez hihetetlenül gyorsan hozzá lehet szokni, az ilyen korlát a legkevésbé érdekes, ha szeretünk valakit. A könyvem kapcsán több ezer e-mailt kaptam mozgásképtelen emberektől vagy a gondozóiktól, akik azt írták, „Köszönjük, hogy az életünkkel foglalkozott, és hogy egy olyan szereplőt talált ki, aki kerekesszékben ül ugyan, mégis romantikus és szexi.” Ez a történet mindenekelőtt arról szól, hogy élj! Legalábbis reményeim szerint. Ha olyan szerencsés vagy, hogy élhetsz, úgy éld az életed, hogy semmit ne kelljen megbánnod.