A Legyek Ura

Az értékelés olvasható a blogomon, lásd a linket alább.
Többektől hallottam, hogy ez a könyv megdöbbentő. Nem tudom, hogy csak én vagyok már érzéketlen, de számomra annyira nem volt az. Inkább az elgondolkodtató kifejezést használnám rá. Viszont azzal sem egészen értek egyet, hogy nem akkora szám, mint amilyennek beállítják.
A cselekménye valóban nem egy nagy valami, sokszor éreztem azt olvasás közben, hogy sehova nem halad, mindig ugyanaz történik, mintha az idő nem is telne. Ezt egyébként is csak abból lehet észrevenni, hogy megemlíti, hogy a fiúk haja megnőtt, amiből azt is tudhatjuk, hogy nem egy hét telik el a könyvben, és talán nem is egy hónap, de az nem derül ki, hogy pontosan mennyi időt töltenek a szigeten. Ez egyfelől bosszantó, másrészt hűen tükrözi, hogy egy lakatlan szigeten mennyire el tud veszni az ember időérzéke, ha semmilyen időmérő eszköz nem áll rendelkezésére.
Sokkal érdekesebb ennek a regénynek a pszichológiája. Az, ahogy a gyerekek az első pillanatban összegyűlnek, vezért választanak, megbeszélik a legfontosabb célokat, szétosztják a teendőket, mindezzel leképezve a civilizált társadalmat, ahonnan jöttek. Mindez aztán lapról lapra hullik szét.
Láthatjuk, hogyan veszik el a kontroll – nem csak azért, mert nincs velük felnőtt, hanem azért is, mert semmilyen más tényező nincs jelen az életükben, ami a maguk által hozott törvények betartásában és betartatásában a segítségükre lehet. Lassanként a civilizált gyerekekből előtör az ösztönlény, a vadember. Sokak számára az ezek utáni események lehetnek megdöbbentők; hogy hogyan képes egy csapat gyerek a közösség egy-egy tagja ellen fordulni, végzetes kimenetellel, és mennyire nem vállalnak érte felelősséget.
Két dolgon gondolkoztam el a regény kapcsán; az egyik ez. Magyarázat mindenre a kontrollvesztés. Ugyanakkor eszembe jutott a már sokat ismételt frázis is, miszerint: Az ember nem születik gonosznak, hanem az átélt élmények, tapasztalatok teszik azzá. Bevallom, ez a regény kissé megingatta bennem az ebbe az állításba vetett hitemet. Ezután sokkal inkább hajlok arra a verzióra, hogy vadállatnak születünk, csak a civilizáció nyomja ezt el bennünk.
A másik dolog, amivel kapcsolatban nem jutottam teljesen dűlőre, az az, hogy vajon a gyerekek mennyire tekintették játéknak mindazt, amit tettek. Az elején, azt hiszem, egy részük semennyire, másik részük nagyon is – emiatt is alakulhattak ki az ellentétek. Röfit eleinte csak szórakozásból heccelték, ahogy az ilyen korú gyerekek szokták, bele se gondolva, hogy ezzel az ő lelkébe milyen mértékben gázolnak bele. A végére viszont egyik csoport sem játékból cselekedett már.
Szóval van itt minden, a bullying-tól elkezdve a kiközösítésen keresztül a fejlődő személyiségek harcáig. Ha erről az oldalról nézzük, akkor kifejezetten izgalmas, ma is aktuális a mű.
Abszolút nem bántam meg, hogy hagytam magam felbosszantani és végül kivettem a könyvtárból. És tulajdonképpen azt sem bántam meg, hogy felnőttként olvastam először. Tizenévesen nem biztos, hogy tetszett volna.