Szibériai garnizon

„Ön a riportot eposzi magasságba emelte – könyvének vannak részletei (nagyon vigyázok a szóra és érzem súlyát), melyeknek üdesége és tisztasága, akár Tolsztoj legjobb lapjaié… Amellett csupa kópéság, csupa megértő, hamiskás hunyorgás: Hja, lásd, ilyen az ember!… A Szibériai garnizon nem háborús könyv, melyet akár uszító ír, akár emberbarát pacifista: semmi köze az irodalomhoz, mert semmi köze az emberhez… Ön emberi, nagyon is emberi könyvet írt, mely azt tanítja, hogy nincs béke és nincs háború, nincs forradalom s nincs ellenforradalom, csak minden helyzetben, mindig egyforma emberek vannak… Nagyon kell szeretni és nagyon kell sajnálni őket – de azért egy kicsit mulatni is kell rajtuk… Sőt mi több, mintha egy kicsit meg is kéne vetni szegénykéket… Önnek sokhangszerű az orchesztere – ön mindezt megcselekszi…”

„Aki elmondja, nem hideg krónikása, bravúros szenzációkba tagozó megírója az eseményeknek, hanem valaki – életet, emberi sorsokat emberfelettien érző és érzékelő művész, aki benne él minden alakjában s úgy reagál minden megmozdulásukra, úgy ragad bennünket drótsövényeken, orosz utakon, szibériai táborokon keresztül, hogy lélegzetünk eláll a megdöbbenéstől, az együttérzéstől, a mélységes szánalomtól. Nem regény, nem riport, nem napló, hanem maga a Leviathán, ahogy szörnyű testét végignyújtóztatta a világon és öt esztendő alatt évszázadok szenvedésével borította el.”