A világítótorony

Virginia Woolffal egyszerűen nem tudok melléfogni. Elég régen olvastam tőle utoljára, úgyhogy kellett pár oldal, míg ráhangolódtam a stílusára, de utána teljesen magával ragadott – mint mindig.
Azt hiszem, az általam megismert szerzők közül ő az egyik, aki a legszebben ír. (Le a kalappal Tandori Dezső előtt is a csodás fordításért.) Imádom, ahogy egyetlen, légies mondatával el tud ringatni, és csak sodródom a gyönyörű szavai tengerén, miközben időnként átcsapnak a fejem felett a hihetetlenül erős, igaz és bölcs meglátásai az életről. Ezt a benyomást csak erősíti a tudatfolyam-technika, amit minden egyes regényével egyre jobban szeretek. Úgy siklunk át egyik szereplő gondolataiból a másikéba, hogy szinte észre sem vesszük a váltást, mégis tökéletesen pontos jellemrajzot kapunk róluk.
A történet ezúttal is a festői leírások és filozofikus gondolatok tengere alatt bújik meg; szinte úgy kell kihámozni az áramló mondatok közül. És tulajdonképpen a cselekmény nagyon egyszerű, de pont a körítés és Virginia utánozhatatlan stílusa teszi olyan egyedivé. Különösen a második, Múló idő című rész varázsolt el, egyszerűen fájdalmasan szép volt, ahogy az írónő az elhagyatott ház és az elvaduló természet leírásával érzékeltette az idő múlását és a veszteség fájdalmát, a világítótorony örökké figyelő, mindent megvilágító fényénél. Rengeteg dolog marad kimondatlanul vagy éppen homályosan, mégis pontosan tudjuk, hogy ezek az igazán fontosak.
Nehéz lenne meghatározni, hogy miről szól, hiszen jóval több ez annál, hogy egy család kirándulni akar a világítótoronynál. Szól az életről, az elmúlásról, az időről, a művészetről és művészlétről, a hétköznapi élet korlátairól, a nemi szerepekről, a házasságról, a szülő-gyermek kapcsolatról, az önkifejezés vágyáról, önmagunk becsapásáról, az illúziókról… és ki tudja, még mi mindenről, ami első olvasásra talán nem tűnt fel, de lehet, hogy legközelebb már új rétegei is feltárulnak. Mert biztos, hogy lesz legközelebb.