Susan Cain amerikai írónőt és TED-előadót évek óta foglalkoztatja a visszahúzódó, introvertált emberek szerepe a világban. Csend című, tudományos könyvében már körüljárta és bizonyította a zárkózottságuk következtében sokszor félreértett emberek értékességét a túlságosan extrovertált értékekre alapozó nyugati kultúrákban; új kutatásában, és az angolul éppen csak megjelent Bittersweet című könyvében a szomorúság és a kreativitás összefüggéseit vizsgálja.
Nem csak őt foglalkoztatja azonban ez a lehetséges összefüggés, hiszen Christopher Zara a 2012-ben megjelent Kínzott művészek: Picassótól és Monroe-tól Warholig és Winehouse-ig című könyvében szintén olyan művészekkel foglalkozik, akiknek élete bár tragédiákkal teli volt, tehetségüket különböző művészeti ágakban kamatoztatták.
A ma már nyugdíjas klinikai pszichológus, Marvin Eisenstadt egy korai kutatásában 573, kreatív szférában alkotó személy részvételével vizsgálta, hogy van-e összefüggés a szomorúság és a kreativitás között, eredményei alapján pedig arra jött rá, hogy a vizsgált személyek döbbenetesen magas arányban veszítették el legalább az egyik szülőjüket 20 éves koruk előtt.
Közéjük tartozik Leonard Cohen író, költő, zenész is, akinek első versét az édesapja halála ihlette 9 éves korában, a szomorúság, fájdalom és melankólia pedig egész pályafutását végigkísérte.
Bizonyított tény, hogy a szomorúság az egyetlen olyan negatív érzés, ami a zenén keresztül közvetítve felemelő hatással van ránk. Az alkotó kiadja magából nyomasztó érzéseit, a hallgató pedig sokszor megnyugvást, bizonyosságot, támogatást talál a szomorú dalokban. De mi a helyzet vajon az írással?
A történelem legnagyobb íróinak és költőinek többsége elképzelhetetlenül szörnyű tragédiákon ment keresztül. Oscar Wilde-ot kétévi börtönbüntetésre ítélték homoszexualitása miatt, az ezt övező botrány és a „fajtalankodás” vádja miatt hazája, Írország kitaszította, két fiának édesanyja pedig megtagadta tőle, hogy láthassa a gyermekeit.
A Twist Olivér szerzője, Charles Dickens családja a jómódból elképesztő szegénységbe zuhant, és noha végül képes volt felállni a nyomorból, tíz gyermeke közül kettőt nagyon korán kellett eltemetnie; ő maga pedig a túlélői között volt egy olyan vonatkatasztrófának, ami egész hátralévő életében kísértette.
Bár a klinikai depresszió köztudottan tompultsággal és a kreativitás elvesztésével jár, vannak alkotók, akik ebben az állandósult állapotban írtak. Például a 20. századi modern női irodalom vezéralakja, Virginia Woolf folyamatosan harcolt belső démonaival, de Manfred M. Fichter pszichiáter szerint Franz Kafka is depressziótól és szorongástól szenvedett.
A magyar irodalom kiemelkedő alakjait sem kímélték a mentális betegségek vagy szomorú sorsok. József Attilát skizofréniával kezelték, Radnóti Miklós pedig a világ legszörnyűbb időszakában, annak is a legemberellenesebb körülményei között alkotott szebbnél szebb verseket.
Susan Crain szerint azonban nem a szomorúság és a nyomor, ami igazán hatással van az alkotók kreativitására, sokkal inkább a remény, és az a keserédes érzés, hogy egyszer jobb lehet; a kreativitás pedig pusztán eszköz arra, hogy szembenézzenek fájdalmaikkal, és úgy döntsenek, hogy azt valami sokkal jobbra fordítják.