Fantom

Általában elég lesújtó véleménnyel vagyok róla, ha előzményt vagy folytatást írnak a klasszikusoknak. Ehhez képest a Fantomot imádtam – mondjuk nem is számítottam másra, miután csupa szépet hallottam róla.
Susan Kay tökéletesen hű maradt az eredeti regényhez. A stílusa szívfájdítóan gyönyörű és lírai, tele van csodálatos szóvirágokkal, egy félmondat erejéig sem zökkent ki a tizenkilencedik századi hangulatból.
A karaktereket úgy ruházza fel új rétegekkel és mélységgel, hogy nem változtatja meg a jellemüket, csak gazdagítja. Valószínűleg ezért tudok rá teljes jogú előzménykötetként tekinteni. Az egyetlen következetlenség, hogy Christine-nek fekete haja van, az eredetiben meg szőke, de ezen kívül semmi zavarót nem fedeztem fel.
Jaj, szegény Erik… ha lehet, még jobban sajnáltam, mint Az operaház fantomjában. Rettenetesen szomorú volt látni, hogy már az anyja is elfordult tőle a külseje miatt, és később is folyton elutasítással, félelemmel és megvetéssel szembesült. Szerintem a könyv kilencven százalékában a kóros ölelésmániámmal küzdöttem; aaannyira szerettem volna elárasztani szeretettel, mint egy kattant rajongókislány. Eriké az egyik legjobb és legpontosabb karakterfejlődés, amiről valaha olvastam, egyszerre lenyűgöző és borzasztó végigkísérni az utat, ahogy egy szeretetéhes, magányos és tehetséges kisfiúból az emberi kegyetlenség egy zseniális pszichopatát faragott. Mégsem tudtam rá gonoszként tekinteni egy percig sem, csak azokra, akik ilyenné tették.
Nagyon tetszett a narráció; érdekes volt Eriké mellett az életében fontos szerepet játszó emberek szemszögét is követni, látni, ki milyennek látta és ismerte őt. Az olasz építőmester és Nador nézőpontjában kifejezetten tetszett, hogy ők a jót és a sebzettséget is meglátták a fantom álarca mögött és emberszámba vették.
Ez a könyv teljesen megcsócsálta a lelkemet, összetört a szívemet és borzasztó letargiába taszított, de kár lett volna kihagyni. Szegény, szerencsétlen, csodálatos Erik és az ő hatalmas szíve…
”A pokol nem helyszín, a pokol a lélek, illetve a test állapota; pokol, ha rögeszménkké válik egy hang, egy arc, egy név…”