Az esti ködök kertje

Tan Twan Eng olyan káprázatosan és líraian ír, hogy két könyv után kijelenthetem, kérdés (és fülszöveg) nélkül elolvasnék tőle bármit, mert tudom, hogy egy csoda lesz. Az első könyve egy kicsit jobban tetszett, de Az Esti ködök kertje sincs sokkal lemaradva mögötte.
Már a címe megfogott, olyan szép, de az író stílusát tényleg nem lehet eleget dicsérni. (És természetesen az elismerés a fordítónak is jár, Hegedűs Péter nagyszerű munkát végzett) Valahogy olyan légiesen gyönyörű, de a költőiség mellett megférnek a borzalmak is, hiszen megrázó őszinteséggel mutatja be a háborút és Malajzia japán megszállását. Talán pont emiatt a kettősség miatt olyan egyediek és magukkal ragadóak a könyvei, na meg az elképesztő részletgazdagság miatt.
A történet három szálon, a főszereplő Jün-ling életének különböző szakaszaiban játszódik. Időskorában visszatér fiatalsága helyszínére, hogy felidézze a múlt emlékeit: a háborút, ami örökre nyomot hagyott rajta és elvette tőle a testvérét, és egy későbbi időszakot, amikor a japán kertész, Aritomo tanítványául szegődik,hogy egy japánkertet alakíthasson ki a nővére emlékére. A közös munka, a folyamatos tanulás a másiktól végül kívül-belül megváltoztatja a lányt, és sokkal meghatározóbb lesz az életében, mint amire számított.
Az Esőcsinálóhoz hasonló ennek a könyvnek is imádtam a melankolikus hangulatát, az író tökéletesen át tudta adni a zen kertek szépségét és nyugalmát, a filozófiai mélységeket, de ugyanilyen élesen jött át a japán fogság szörnyűsége is, és a kettő végig tökéletes egyensúlyban volt.A táj ábrázolása iis csodás, szinte ott éreztem magam a teaültetvényen, az esőerdőben vagy Jugiri békés csendjében, minden annyira érzékletesen van leírva.
Nagyon szerettem Jün-ling és Aritomo mester és tanítvány kapcsolatát, azt meg még inkább, amikor elmélyültek az érzéseik. Aritomo nagyon érdekes karakter, engem emlékeztetett az Esőcsináló Endo-szanjára, annyira sokrétű és titokzatos. Jün-ling sem fekete-fehér, de a hibái ellenére is könnyű szimpatizálni vele, és nagyon sajnáltam a betegsége miatt.
Ó, és ki ne hagyjam, hogy mennyire bírtam azt a kis Esőcsináló utalást, amikor megemlítették a Hutton családot, mint olyan angolok, akik nem hagyták el az országot a japánok érkezése után.
A kertépítés mellett a történet vége felé a tetoválás is egyre nagyobb szerepet kap, nekem ez a szál is nagyon bejött, és érdekes elmerengeni azon, hányféleképpen hagyhatunk nyomot a világban vagy más embereken, testi és lelki értelemben is.
Minden perc megérte, amit ezzel a könyvvel töltöttem. Ennél jobban csak az dob fel, hogy hamarosan megjelenik Tan Twan Eng harmadik regénye,amiről már most biztosra veszem, hogy fantasztikus lesz, és remélem, hogy a magyar kiadásra sem kell sokat várni.