Ritkán érzem azt olvasás közben, hogy fizikailag is összenyom a sötétség, de Dmitry Glukhovsky regénye, a Metro 2033 pont ezt tette velem. Sokáig kerülgettem ezt a könyvet, mert féltem, hogy csak egy felszínes (vagyis inkább föld alatti) akció-sci-fi lesz, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ez a könyv egy kőkemény, klausztrofób utazás az emberi lélek mélyére, ahol a moszkvai metró alagútjaiban sokszor nem is a mutánsok a legfélelmetesebbek, hanem maga az emberi természet és a reménytelenség.
Artjommal együtt bolyongani a sötétben egyszerre volt hátborzongató és lenyűgöző élmény; a levegő szinte elfogyott a szobában, miközben faltam az oldalakat. A könyv sokkal misztikusabb és filozofikusabb, mint vártam, tökéletes társadalomkritikával fűszerezve az atomháború utáni világról. Ha szereted a posztapokaliptikus hangulatot, de vágysz némi mélységre is a túlélés mellé, akkor ne hagyd ki – de készülj fel, hogy utána garantáltan más szemmel nézel majd a metróra.

yepp