Szeretném a figyelmetekbe ajánlani Sharon Cameron: Kékmadár című, történelmi alapokon nyugvó, kalandos eseményekben és váratlan fordulatokban gazdag regényét, mely nagy hatást gyakorolt rám.
Érdekessége, hogy a történetmesélése nem a II. világháborút közvetlenül megelőző években, még csak nem is a náci terror tombolásának idején indul, hanem a világháború végnapjait élő Németországban, ahonnan átevezünk a tengerentúli ellenséges oldalra, az Amerikai Egyesült Államokba.
A főszereplő, az ifjú Inge egy prominens náci családból származik, a Német Lányszövetség tagja, egy SS-tisztnek szánják feleségül, apja pedig a sachsenhauseni koncentrációs tábor orvosa. Ám hiába minden igyekezete, barátnője, Annemarie a náci értékrend alapján mindig minden szempontból megelőzi őt.
A Harmadik Birodalom bukásával Inge egész világképe összeomlik. A szovjet előrenyomulás elől kénytelen egymaga menekülni, miközben az ellenséges katonák által megerőszakolt és agysérült Annemarie-t is igyekszik megmenteni. ‍‍
A két lánnyal 1946-ban egy New Yorkba tartó hajón találkozunk újra immáron Eva és Brigit néven. Egy zsidó segélyszervezet révén próbálnak eljutni az USA-ba, miközben két rivális állam titkosszolgálata is a nyomukban van Eva apja, a náci Németországból megszökött híres-hírhedt orvos, valamint a rejtélyes Anna Praszynska után kutatva. Eva azonban egészen különös okból igyekszik az apja nyomára bukkanni. ‍
Igazán különleges olvasmányélmény volt számomra egy eleddig kivételezett helyzetű lány életében bekövetkezett hatalmas törést végigkövetni, aki egész életében istenítette apját. Az apját, aki lánya tudomása szerint mindvégig azon munkálkodott, hogy értelmet adjon a foglyok életének, segített nekik hasznosnak és produktívnak lenni, valamint hozzájárulni a tudomány nemes törekvéseihez. Inge/Eva egészen megrázó módon döbben rá, hogy mindaz, amiben hitt és nevelkedett, hazugság volt és apja szörnyű bűnöket követett el.
A lány nem csak a náci ideológia téves voltának felismerése folytán, hanem az emlékezetébe villanó különös emlékképek hatására is megkérdőjelezi a múltját, az eredetét, az identitását és jövőbeni céljait, melyek között apja felkutatása is szerepel, ám közel sem a családi békés egyesülés szellemében.

Eva a háború után az Egyesült Államokba menekül pszichésen sérült barátnőjével, Brigitével. Hithű náci családban nőtt fel, apja a sachsenhauseni koncentrációs tábor orvosa volt. Amikor ráébred, hogy minden, amiben hitt, hazugság, és apja szörnyű bűnöket követett el, elhatározza, hogy felkutatja és önként igazságot szolgáltat. Csakhogy nem csak ő van a nyomában: az amerikai és a szovjet hírszerzés is üldözi.
A történet központjában a Kékmadár-projekt áll, ami egy titkos program, amelyben a háború után az USA és a Szovjetunió versengett a német technológia megszerzéséért. Nem riadtak vissza attól sem, hogy náci tudósok kegyetlen kísérleteit használják fel céljaik eléréséhez. A regény arra keresi a választ, hol húzódik a határ a fejlődés és az erkölcs között, és vajon számít-e még az igazság, ha a hatalom más célokat tart fontosnak.
Az írónő hihetetlenül alapos kutatómunkát végzett: a Powell-ház önkéntesei és a programban résztvevő menekültek mind valódi emberek alapján születtek meg, akik tényleg ott voltak és részesei voltak az eseményeknek. Ez egyértelműen az írónő tiszteletét tükrözi a Powell-ház önkéntesei iránt, akiknek munkáját és kitartását a könyv lapjain örökítette meg.
A regény nemcsak a háború borzalmairól szól, hanem arról is, milyen lehetett fiatal németként felnőni a náci ideológia árnyékában, és milyen nehéz elfogadni, ha kiderül, hogy a saját szüleid szörnyű dolgokat követtek el. Hogyan tudsz tovább élni, ha minden, amit eddig igaznak hittél, hazugság?
Mindig lenyűgöz, ha egy II. világháborús történet új nézőpontból mutatja be a múltat. A Kékmadár pontosan ilyen volt: izgalmas, érzelmes és tele elgondolkodtató kérdésekkel.