„Volt egy farmom Afrikában, a Ngong-hegység lábánál.” Ez egy olyan ikonikus mondat, ami számomra mindig különleges élményeket idéz fel, hiszen a Távol Afrikától című film életem egyik meghatározó alkotása. Talán éppen ezért nagy várakozással vettem kézbe Karen Blixen azonos című regényét, ami a film alapját adta, bár őszintén szólva mégis távol áll tőle.
A könyv nem ugyanazt az élményt adja, mint a film, hiszen míg a film elsősorban az érzelmekre, a szerelemre és a történet romantikus oldalára helyezi a hangsúlyt, addig Blixen inkább saját afrikai életének lenyomatát tárja elénk. Az írónő különleges érzékenységgel mesél a kenyai tájról, az ott élő emberekről, az állatokról és arról a világról, amelyhez élete egy fontos szakasza kötődött. A regény legyik legfontosabb értéke, hogy nem egy hagyományos élettörténetet kapunk, hanem egy személyes visszaemlékezést, amelyben a szerző a számára legfontosabb pillanatokat őrzi meg. A történet helyenként töredékesnek tűnik, hiszen Blixen nem minden részletet oszt meg az olvasóval, inkább hangulatokat, emlékeket és benyomásokat közvetít. Érdekes volt később utánanézni, hogy a könyvben szereplő személyek, köztük Bror Fredrik von Blixen-Finecke és Denys Finch-Hatton, valóban létező történelmi alakok voltak, életük pedig több ponton összekapcsolódott a regény világával. Bár a film és a könyv más irányból közelít ugyanahhoz a történethez, mindkettő saját értéket képvisel. Karen Blixen műve nem annyira a nagy érzelmek regénye, hanem egy elveszett világ emléke, egy különleges életút lenyomata.

Kár, hogy nem kétszer ilyen hosszú, jó lett volna jobban elmerülni abban a bizonyos lakomában. Engem egy picit a Csokoládéra emlékeztetett, legalábbis az, ahogy az ájtatos közösséget megkísérti a francia szakácsnő. Karen Blixen jó hangulatteremtésben, nagyon átjött a vallásos norvég falucska szürkesége, amibe Babette vitt egy kis színt a különleges ételeivel. Érdekes volt megfigyelni, ki hogyan reagált a vacsorára, és milyen hatással volt rájuk, főleg az unalmas lelkészlányokra. Mintha még az amúgy egész életüket uraló keresztény elveket is csak Babette lakomája után érezték volna át – vagy legalábbis elkezdték gyakorlatban is alkalmazni. És persze egy kis varázslat is belecsempésződött az életükbe.
Nekem tetszett, hogy a francia forradalom következményeit is bevonta a történetbe az írónő, adott egy kis pluszt Babette karakteréhez, ami jó, mert 72 oldalon amúgy sem ismerhetnénk meg igazán. Persze azért így is elég titokzatos marad, de nem is baj. Nagyon érdekes volt, ahogy felmerült a művészet és művészlét kérdése, hogy milyen hatása van az alkotás megtagadásának és kiélésének. Enélkül valószínűleg felejthető olvasmány lenne, így viszont megvan benne az a plusz, ami miatt biztos vagyok benne, hogy még sokáig emlékezni fogok rá. (De azért tényleg jobban örültem volna, ha hosszabb.)
A filmet még nem láttam, de ezek után kedvet kaptam hozzá, szóval előbb-utóbb biztos megnézem.