Kár, hogy nem kétszer ilyen hosszú, jó lett volna jobban elmerülni abban a bizonyos lakomában. Engem egy picit a Csokoládéra emlékeztetett, legalábbis az, ahogy az ájtatos közösséget megkísérti a francia szakácsnő. Karen Blixen jó hangulatteremtésben, nagyon átjött a vallásos norvég falucska szürkesége, amibe Babette vitt egy kis színt a különleges ételeivel. Érdekes volt megfigyelni, ki hogyan reagált a vacsorára, és milyen hatással volt rájuk, főleg az unalmas lelkészlányokra. Mintha még az amúgy egész életüket uraló keresztény elveket is csak Babette lakomája után érezték volna át – vagy legalábbis elkezdték gyakorlatban is alkalmazni. És persze egy kis varázslat is belecsempésződött az életükbe.
Nekem tetszett, hogy a francia forradalom következményeit is bevonta a történetbe az írónő, adott egy kis pluszt Babette karakteréhez, ami jó, mert 72 oldalon amúgy sem ismerhetnénk meg igazán. Persze azért így is elég titokzatos marad, de nem is baj. Nagyon érdekes volt, ahogy felmerült a művészet és művészlét kérdése, hogy milyen hatása van az alkotás megtagadásának és kiélésének. Enélkül valószínűleg felejthető olvasmány lenne, így viszont megvan benne az a plusz, ami miatt biztos vagyok benne, hogy még sokáig emlékezni fogok rá. (De azért tényleg jobban örültem volna, ha hosszabb.)
A filmet még nem láttam, de ezek után kedvet kaptam hozzá, szóval előbb-utóbb biztos megnézem.