Egy történet, ami fájdalmas, mégis felemelő. Celie története nem könnyű: ő egy fiatal lány, aki olyan világba születik, ahol a hangja nem számít. A regény levelek formájában bontakozik ki, és ahogy haladunk előre, nemcsak az események változnak, hanem maga Celie is.
A Bíborszín beszél a női egyenjogúságról, a faji elnyomásról, a férfiak uralta társadalom működéséről, a hit kérdéséről és mindezt nagyon személyes nézőpontból teszi. Nem elméleteket kapunk, hanem sorsokat. Embereket, akik hibáznak, szenvednek, szeretnek, tanulnak.
Számomra az egyik legszebb része a jellemfejlődés volt. Látni, hogyan válik a túlélésből önismeret, majd önbecsülés. Hogyan tanulja meg egy nő kimondani: „itt vagyok”. Ez a folyamat lassan történik, apró felismeréseken keresztül és pont ettől olyan hiteles.
A könyv nyelvezete néhol nehéz, mert tükrözi a szereplők világát és korlátait. De minden sora indokolt. Minden mondata hozzátesz valamit ahhoz, hogy megértsük, mit jelent elnyomásban élni, és mit jelent kilépni belőle.
Ez a történet egyszerre fájdalmas és reményt adó. Megmutatja, hogy az önazonosság és a belső erő nem kiváltság, hanem lehetőség. ❤️

„Hát, mondom, mindnyájunknak el kell indulni valahonnét, ha jobbra akarunk vergődni, és a saját énünk esik leginkább a kezünk ügyébe.’’
Rendkívül erős, mély, megrázó regény női sorsokról, feminizmusról, szabadságról, hitről és szeretetről. Fodor Ákos szavaival: „Kibírhatatlan!” mondjuk – és kibírjuk.
5/5 olvasmányélmény, szívből ajánlom!