"Azt mondják, hogy amikor egy öregember meghal, egy egész könyvtárnyi anyag ég el vele, én pedig igyekszem megmenteni valamit a hamuból."
Egy folyamatosan pulzáló érzelemfolyam, hol fent, hol lent vagyunk. Néha csak csöndesen, lassan csepegteti lelkünkbe a keserédes impulzusokat, néha pedig annyira intenzív, hogy azt gondoljuk, ezt már nem lehet fokozni. De lehet.
A Másodvirágzás után sejtettem, hogy az írónő stílusa itt is megmutatkozik. Nem spoilerezek, ha elmondom, hogy szerkezetileg is hasonló, hiszen több idősíkon több szál fut egyszerre. Hogy tovább tartson az olvasási élmény, kitaláltam, hogy minden este olvasok egy keveset. Egy ideig sikerült is tartanom ezt, majd a regény második felében kezd minden összeállni, s annyira szépen futnak össze a végére szálak, hogy nem tudtam letenni.
Justine családja egy tragédia miatt nagyszüleivel és unokatestvérével él, ráadásul egy idősotthonban dolgozik. Nem a huszonévesek életét éli, igazából senkije nincs a családján és az "öregein" kívül. Helène és Lucien történetét egy kis kék füzetbe írja le, így afféle "regény a regényben" élményt kapunk. Ez a szedésnél is észrevehető, így különböztethetjük meg olvasás közben.
Megfelelő érzelmi érettség szükségeltetik a befogadáshoz, így egyértelműen 18+
Vannak benne olyan szálak, amelyek nem mindenki számára elfogadhatóak. Én mindent befogadok, mindenen elgondolkodom, próbálok mindent megérteni. Sikerült most is. Ez nem azt jelenti, hogy nem döbbentem meg. Többször is.
Olyan érdekes számomra az egész Perrin-jelenség. Gyengéd, simogató, szinte varázsol, aztán egy-egy váratlan pillanatban a lelkembe szúr. A Másodvirágzáshoz ilyen szempontból hasonlítanám, annak olvasása közben is ezt éreztem. Mindkettőnél éreztem, hogy azonnal akarom az összes oldalt, már szó szerint szúr a szemem, homályosak a betűk, de mégsem tudom abbahagyni az olvasást. Ennél tudatosan lassabban olvastam. Nem tudom melyik a jobb taktika Valerie Perrin könyveinek az olvasásakor, tény, hogy kellemesen meggyötörnek.

Ez a könyv egy igazi érzelmi hullámvasút volt számomra. Amande-dal ugyanis megtörténik a lehető legrosszabb. Nagyon mélyről indít a történet, és kezdetben rettentő fájdalmas, őszintén szólva kis híjján félretettem, de valamiért mégsem tudtam. És nagyon jól tettem, hiszen onnantól válik igazán széppé a történet, ahogy megkezdődik Amande gyógyulása. Igazán szívmelengető látni, hogy kik és mi segíti túl Amande-ot a gyászon, hogy ismét ráleljen az élete értelmére. Külön szerettem a könyvben, hogy nagy hangsúlyt kap benne a természet, növények szeretete és a kertészkedés öröme.
Mindent összevetve ez nem volt egy könnyű olvasmány, többször is megríkatott, de mégis nagyon megszerettem. A nehéz kezdet után nagyon szép, és reménykeltő történet kerekedik belőle.