Valérie Perrin könyvei mindig különleges hangulatot árasztanak, és A vasárnap koldusai sem kivétel. A történetben a huszonegy éves Justine egy idősotthonban dolgozik segédápolóként, és miközben a saját életével nem nagyon tud mit kezdeni, elkezdi felfedezni az egyik lakó, a csaknem százéves Hélène múltját. És milyen múlt ez! Szerelem Luciennel 1933-ban, háború, bujkálás, árulás, a Gestapo, deportálások…
A könyv szépsége számomra abban rejlik, ahogyan a jelen és a múlt összefonódik. Perrin csodásan váltogatja az idősíkokat, és közben lassan megmutatja, hogy Justine és Hélène története mennyire sok ponton kapcsolódik egymáshoz. A két nő kapcsolata megható és nagyon emberi - tele őszinteséggel, fájdalommal, de melegséggel is.
Ez a regény nemcsak Hélène titkairól szól, hanem arról is, hogyan kell szembenézni a saját családunkkal, a generációkon át cipelt terhekkel. Nem egyszerű témák ezek, de Perrin írása annyira gördülékeny és magával ragadó, hogy szinte észrevétlenül ránt be a történetbe.
Ha szereted azokat a könyveket, amelyekben a múlt és a jelen váltakozik, ahol a szereplők élettörténete fokozatosan tárul fel, és közben megérint a történelem súlya is, akkor A vasárnap koldusai neked való olvasmány. Érzékeny, szívszorító és felemelő egyszerre.

A Manon virágai egy olyan könyv volt számomra, amit nem is gondoltam, hogy ennyire kell az életembe.
A gyásszal, valamint annak feldolgozásával valószínűleg már mindenki találkozott ilyen-olyan formában, vagy saját maga kellett megküzdjön vele, vagy pedig másnak az útját követte végig.
Éppen ezért nagyon nehéz írni erről a könyvről, amiben Amande életét kísérjük végig egy éven keresztül, miután ugyanazon a napon elveszítette férjét, Benjamint egy balesetben, rögtön utána pedig a még meg nem született kislányát, Manont.
Az írónő annyira szépen mutatta be Amande küzdelmét, ahogy próbálta feldolgozni azt a mérhetetlen fájdalmat, amit két szerettének elvesztése okozott, és azt, hogy miképpen haladt lépésről lépésre az elengedés felé.
Nagyon szerettem, hogy volt Amande-nak egy olyan kapcsolati biztonsági hálója, akik ott voltak neki, ha kellett, de hagytak is neki időt és teret, hogy úgy élje meg a gyászát, ahogy azt jónak érezte, de közben tudhatta, hogy csak egy telefonhívásnyira vannak.
Az írónőnek sikerült olyan szereplőket létrehoznia, akik hihetetlenül szerethetőek voltak.
Nagyon tetszett, ahogy fel volt építve az egész történet, ahogy tényleg lépésről lépésre haladt Amande, legyen szó akár csak egy lepke beengedéséről a házba. Csodás volt, ahogy megtanult együtt élni a természettel, megünnepelte a kis dolgokat és szépen lassan kitárta a szívét az új élményeknek.
Hosszasan tudnék még áradozni erről a könyvről, amit sokszor igen nehéz volt olvasni, de ami egyébként egy gyönyörű írás arról, hogy az idő tényleg minden sebet begyógyít, úgyhogy én szívből tudom ajánlani mindenkinek, aki valaha is elveszített valakit és remélem, hogy más is megnyugvást talál benne.