A Manon virágai egy szívhez szóló, regény az újrakezdésről, a veszteségekről és arról, hogyan találhatjuk meg újra önmagunkat a legnehezebb idők után is. Főszereplője, Amande, egy fájdalmas múltat maga mögött hagyva vidékre költözik, ahol egy kis házikóban próbál új életet kezdeni. A virágok, a természet és a nyugalom lassan segítenek neki feldolgozni a történteket.
Ez a könyv nem harsány, nincsenek benne nagy fordulatok, de éppen ez adja a szépségét. Mélissa Da Costa stílusa érzékeny és emberközeli, könnyű vele azonosulni.
Ajánlom mindenkinek, aki egy meghitt, lassan kibomló történetre vágyik, amely emlékeztet arra, hogy a legnehezebb pillanatok után is jöhet valami szép.

A Manon virágai egy igazán fájdalmas és komor történet a gyászról és arról, hogy mennyire nehéz feldolgozni azt, ha valaki elveszíti azt, aki mindennél fontosabb számára. Azt ugyan mindannyian tudjuk, hogy aki megszületik, az bizony egyszer meg is fog halni, tisztában vagyunk azzal, hogy ez a dolgok természetes rendje. Arra azonban senki sem tud felkészülni, ha valaki, akit nagyon szeretünk idő előtt hagy el minket. Nem számítunk arra, hogy két óra leforgása alatt megváltozhat az egész életünk, boldog feleségként és kismamaként kelünk fel, de a nap végére teljesen egyedül maradunk.
Amande a baleset következtében nem csak családját, de önmagát is elvesztette. A világa teljesen a feje tetejére állt és képtelen volt szabadulni a fájdalom fojtogató markából. Nem volt maradása a lakásban sem, muszáj volt vidékre költöznie, hogy levegőt kapjon. Családja elvesztése alapjaiban rengette meg a világát, és ahhoz, hogy újra talpra tudjon állni, változásra van szüksége.
Úgy éreztem, hogy a gyász ábrázolása nagyon hiteles volt mindegyik karakter részéről, a szerző bemutatta, hogy nincs egyféle recept. Minden ember más és más, mindannyian máshogy dolgozzuk fel a veszteséget. Van, aki elveszíti a kapcsolatát a külvilággal és még arra sem képes, hogy kikeljen az ágyából. Van, aki segítséggel próbál túllendülni a fájdalmas időszakon, de van olyan is, aki a családja kedvéért erős próbál maradni, majd akkor dönti le őt a gyász a lábáról, amikor nem számít rá. Van, aki próbál az életbe kapaszkodni és van olyan is, aki képtelen egyről a kettőre jutni.
Nagyon nehéz szavakba önteni, hogy mit is éreztem olvasás közben. Már az elején, mikor megtudtam, hogy Amandéval egy napon születtünk, valahogy kapcsolódtam hozzá. Éreztem, hogy nagyon fogom kedvelni a karakterét. A fájdalma bekúszott a bőröm alá, vele együtt semmisültem meg és az én szívem is teljesen összetört. Részese voltam a történetnek, a fájdalmának és a gyógyulásának is. Nagyon fájdalmas volt bepillantani a fejébe, az életébe.
Nagyon tetszett, hogy a szerző a gyógyulást párhuzamba állítja a földdel és annak az éltető erejével. Ahogy Amande szép lassan el kezdte megmunkálni az elhagyatott kertet, úgy kezd el egyre inkább kinyílni újra a világa. Először egy pillangó később pedig egy kóbor macska szökik be az otthonába, az előző lakó által elrakott régi falinaptárak pedig arra késztetik őt, hogy elhagyja a biztonságosan gondolt sötétséget. Ahogy a keze munkája nyomán a kert életre kel, úgy lesz egyre jobban és jobban. Beköltözik hozzá a remény, a természettel való kapcsolata segít neki feldolgozni a veszteséget, ami érte. Először csak a kertbe megy ki, de később végre újra emberek közé merészkedik. És bár talán soha nem lesz tökéletesen, az élete soha nem lesz már ugyanolyan, mint előtte, mégis elindul a gyógyulás útján.
A kötet nyelvezetét nagyon szerettem, engem nagyon megfogott. Amikor pedig a cím is értelmet nyert, bevallom egy kicsit pityeregtem a kanapén. Nagyon szerettem ezt a történetet, biztos vagyok benne, hogy a szerző másik könyvét is sorra kerítem majd.