Az értékelés olvasható a blogomon, lásd a linket alább.
A fülszöveg ígéretesnek tűnt, ahogy a százalék is. Az első oldalakon úgy gondoltam, jóban leszünk. Két fejezet múlva már nem ezt gondoltam.
Nem is a sok szállal volt a bajom, alapvetően kedvelem a sokszereplős, több szálon futó történeteket, és az sem szokott megakasztani, ha az idősíkok is ugrálnak. Ez utóbbi ugyan kimaradt A rossz helyből, annál többet ugráltunk viszont térben és szemszögben. Egészen konkrétan minden fejezet máshol, más szereplőkkel játszódott, sokáig nem is láttam, hova tartanak az események, hogy a csodában fognak ezek mind összeérni: Frank, aki azt se tudja, kicsoda és mit akar, Julie és Bobby, a két magánnyomozó, akinek a cégét próbálják ellehetetleníteni, Thomas, Julie Down-szindrómás öccse, valamint Candy, akiről az elején még nem lehetett tudni, hogy vámpír, vagy csak elmebeteg. Nagyjából a könyv felénél aztán kezdtek egymásba csorogni a szálak, és kezdett látszódni, hogy itt valami a teleportálással van, és hogy mindennek a hátterében lapul valami szörnyűséges titok.
Nem lett volna rossz az elgondolás, de a megvalósítása valami borzalmasra sikeredett az állandó váltogatással; főszereplőt nem tudnék megnevezni, és magát a cselekményt is úgy tudnám a legegyszerűbben összefoglalni, hogy Frank amnéziájának okát próbálják kideríteni, miközben feltárul a családi háttér is – azért mondjuk nagyon morcos lettem volna, ha nem ad elfogadható magyarázatot. Mindezt rettentő toporgással teszi, oldalakon keresztül nem halad senki sehova. A közepétől egy kis lendületet vesz, a végére pedig egészen jól fel is pörögnek az események, sőt, a befejezés még összecsapott is lett ahhoz képest, amennyit az elejével szöszölt.
A szereplőgárdát illetően se sok jót tudok mondani, nem igazán találkoztam még olyan könyvvel, ahol ennyi ellenszenves szereplő tűnt volna fel. A két nyomozó és talán Thomas iránt éreztem némi rokonszenvet, Franket már kevésbé tudtam hova tenni, Candy-től és az ikrektől pedig a kezdettől fogva undorodtam – a végére kiderült, hogy nem alaptalanul. A mindenre magyarázatul szolgáló háttérsztori volt számomra az, ami egy kicsit feljebb tudta vinni a pontszámot; erre az egyre voltam igazán kíváncsi, és ez volt elég beteg ahhoz, hogy faljam az oldalakat.
Egyébiránt egy borzalmas élmény volt, nekem abszolút nem jött át. Azt azért nem vetem el, hogy Koontz további könyveivel próbálkozzak, elképzelhető, hogy más művei jobban elnyerik a tetszésemet. Ennek sajnos nem sikerült.