Ez a könyv inkább gondolati játék, mint klasszikus regény. Rövid, ironikus, sokszor kifejezetten könnyed, mégis végig ott húzódik alatta egy csendes melankólia.
A történet laza, szinte mellékes; a szereplők inkább eszmei figurák, mint valódi karakterek. Kundera itt nem annyira mesél, mint inkább megfigyel és reflektál: a jelentéktelenségre, a súlytalanságra, az élet abszurd részleteire.
A humor működik, a forma elegáns, de az érzelmi hatás visszafogott. Nem hagy mély nyomot, és nem is akar.
Ez inkább egy halk lezárás, mint erős állítás — azoknak, akik már otthonosan mozognak Kundera világában.

„Így a legjobb elbúcsúzni. A beszélgetés kellős közepén.”

A cím nagyon beszédes, rámutatva, hogy ez a könyv egy hatalmas búcsújelenet, amiben a szereplők mind valaminek a határán állnak, elköszönve valamitől/valakitől a jelenükben, és egy új fejezet felé tartanak. Egyáltalán nem igazságos a történet, és pont emiatt életszerű, mert megmutatja, hogy a legtöbbször nem azt kapja valaki, amit megérdemelne. Rámutat az élet múlandóságára, és arra, hogy véletlenek igenis léteznek.

Olyan ez a könyv, mint egy kémcső, amibe beledob a szerző egy csomó összetevőt, az olvasó pedig várja, mi sül ki belőle. És számomra egyáltalán nem olyan lett a végkifejlet, amire előzőleg számítottam. Sőt!

Központi szerepet kap az élet és halál kérdése, a gyilkosság és öngyilkosság mögötti gondolatok bemutatása.

Megmutatja, milyen a nem egészséges szerelem, amikor nem a jó okokból és nem a megfelelő módon szereti egymást két ember. A szerelmi sokszögek, féltékenység, megcsalás és a hűség a józan ész felett pedig mind olyan jelenségek a könyvben, ami ebből az egészségtelen szerelemből fakadnak.

A szereplők hangján mondja ki a szerző az álláspontját az abortusz és gyermekvállalás mellett és ellen egyaránt, mindkét oldalon felsorakoztatva pozitív-negatív gondolatokat. Igazából az olvasóra hagyja, hogy megalkossa a saját véleményét, de megmutatja, mi futhat át a szereplők fejében egy hasonló döntés meghozatala előtt.

Elkalandozik a vallás, politika, életfilozófia vizeire is, amiket a szereplők beszélgetéseibe bugyolál be. A főbb szereplők egy-egy oldalt, véleményt képviselnek, akik asztal melletti beszélgetések formájában mélyednek el a témákban. De legalább ennyit járunk a szereplők fejében is, közvetlen betekintést kapva gondolataikba, elmélkedéseikbe.

Érdekesnek találtam, hogy csak a főbb 7-8 szereplőt nevezi a nevén, a többieket kizárólag valamilyen tulajdonságuk, vagy a foglalkozásuk alapján hívja.
A főszereplőket nem igazán kedveltem meg, miután mindenkinek a legkevésbé vonzó oldalát látjuk a könyvben. És ugyan nem tudtam szimpatizálni velük a sokszor önző döntéseik miatt, az, hogy a legtöbben tisztában voltak saját hibáikkal, egy fokkal javított a megítélésükön.

Ez a könyv egy elgondolkodtató, szinte végig komor hangulatú, néhol fanyar humorral megfűszerezett szépirodalmi mű, ami komoly témái ellenére, vagy éppen amiatt kifejezetten olvasmányos. Nagyon jól működött az egész, úgy, ahogy volt. És ezek után kíváncsi lettem, milyen a szerző többi alkotása!