Az értékelés olvasható a blogomon, lásd a linket alább.
Az első kötethez képest a második jelentősen terjedelmesebb. Szerencse, hogy novellát reggel és este olvasok csak, még, illetve már az ágyban, így kevesebb gondot okozott, hogy hogyan is tartsak egy ekkora könyvet, főleg hónapokon keresztül.
Szokásomhoz híven novelláról novellára haladtam, a hosszabbakat pedig részegységenként olvastam, már ha voltak ilyenek. Borítékolható volt, hogy nem jutok hamar a végére, de végül a nagyobb terjedelem dacára hamarabb végigolvastam, mint az első kötetet. Ez annak is köszönhető, hogy tudatosan ügyeltem arra, hogy a reggeli és az esti novella közül legalább az egyik minden nap meglegyen.
Tudtam már, hogy milyen stílusra számítsak, és kevésbé is viselte meg az agyamat a terjengősség. Ennek még az is oka lehet, hogy a második kötetbe gyűjtött művek sokkal jobban elnyerték a tetszésemet az elsőben összeszedetteknél. Ez nemcsak a novellákra igaz, hanem az utolsó részben felsorakoztatott irodalmi tanulmányokra is.
A novellák közül a kedvencek a Nyarlathotep, A lesben álló rettenet, a Rémület Dunwich-ben, a Pickman modellje, a Vén Bogaras és a Harry Houdini: A fáraók börtönében lettek. Ezeknél mind a cselekmény, mind a hangulat jobban magával tudott ragadni. Főként a Rémület Dunwich-ben idézte emlékeimbe a nemrég felfedezett Arkham Horror társasjátékot; Lovecraft világát én most már mindig ezzel fogom párhuzamba vonni. A Vén Bogaras pedig természetesen azért, mert Poe.
A tanulmányok közül pedig a Természetfeletti rettenet az irodalomban tetszett a legjobban. Egyértelműen olyan érzésem volt, hogy ez ugyanaz volt Lovecraft jelenében, mint amit Stephen King Danse Macabre-ja jelent nekünk. Mintha az említett mű egy elődjét olvastam volna, valamit, amihez King is visszanyúlt, amikor a saját hasonló témájú értekezését írta.
Kevés olyan írás volt ebben a kötetben, amellyel különösebb bajom volt, az egyik ilyen viszont egyértelműen az Álmok a boszorkányházban. Vagy az én hangulatom nem volt hozzá megfelelő, vagy túlságosan időben szétszabdalva olvastam, esetleg bármi más indokból, de ez nem tudott elkapni. Valószínűleg neki kellene futni még egyszer, amikor rendesen van rá időm; lehetségesnek tartom, hogy megváltozna a véleményem. A Juan Romero átalakulásával pedig egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, máig nem tudom hova tenni, hogy az mi volt.
Mindent összevetve, a második kötet olvasása után egyértelműen ki tudom mondani: én szeretem Lovecraftot! Nagy köszönet tehát mindenkinek a biztatásért, igazatok volt.