Aslak Nore Hullámsír című könyve nagyon erős alapötlettel indul: a második világháborús tragédia és egy nagy múltú norvég család története egyszerre ígér izgalmat, történelmi hitelességet és családi drámát. A múlt és a jelen összefonódása, a titkok és árulások felfejtése tényleg izgalmas lehetőségeket rejt, és az alaptéma - hogyan hat a háborús múlt a következő generációkra - kifejezetten érdekes és fontos kérdés.
Ugyanakkor számomra a megvalósítás nem volt teljesen gördülékeny. Az író stílusát nehéz volt megszokni, a sok nézőpontváltás kicsit szétszabdalta a történetet, emiatt nehezebb volt igazán közel kerülni a szereplőkhöz. Bár a háttér izgalmas, a cselekmény sokszor vontatottnak hatott.
Összességében a Hullámsír egy érdekes témát feldolgozó, sok potenciált hordozó regény, de nem biztos, hogy minden olvasó számára gördülékeny élményt nyújt. Aki szereti a lassabban kibomló, történelmi szálakkal átszőtt családregényeket, annak valószínűleg tetszeni fog, de aki inkább feszes, sodró lendületű krimit vár, annak csalódást okozhat.

Nagyon ígéretesnek tűnt, de sajnos a lassú tempó és a távolságtartó elbeszélés miatt végig nehezen tudott bevonni. Többet vártam tőle, és végül inkább fárasztónak, mint izgalmasnak éreztem az olvasást.
Be kell vallanom, ez volt az évem legnagyobb mellényúlása. Már hónapokkal ezelőtt kinéztem magamnak ezt a kötetet, a témaválasztás, a hangulata és a valós események beleszövése mind felkeltették az érdeklődésemet. Amikor végre lehetőségem nyílt elolvasni, hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam… és sajnos pont ez a lelkesedés zuhant egy hatalmasat.
Már a történet felütése is ígéretesnek tűnt. Vera, az egyik kulcsfigura, a könyv elején öngyilkosságot követ el, majd rejtélyes módon eltűnik a végrendelete. Unokája, Szása, elkezd nyomozni, és ezzel szép lassan elkezd repedezni a család tökéletesnek tűnő képe. A múlttal való szembenézés, a családi titkok felfejtése nagyon is működhetne, ha a könyv tempója nem lenne ennyire vontatott.
Én nem zárkózom el a lassabb történetvezetéstől, de amit itt kaptam, az meglepően, már-már idegőrlően lassú volt. Egyszerűen nem tudtam belelendülni. Ha nem egy program keretein belül kellett volna elolvasnom, valószínűleg félbehagyom. Többször is úgy éreztem, hogy csak vánszorognak az oldalak, és alig történik valami igazán lényeges.
Az eleje különösen zavaros volt, rengeteg szál indult be egyszerre, és egy ideig azt sem tudtam, ki kicsoda és hogyan kapcsolódnak össze. Persze egy idő után kezdett összeállni a kép, de addigra már elég sok energiámat elvette a kibogozás.
Ami szintén nem segített, a politikai szálak. Tudom, a történet részben megkövetelte őket, de nekem egyszerűen sok volt.
A karakterek? Sajnos felejthetőek. Egyikük sem tudott igazán közel kerülni hozzám, és ez tovább nehezítette az olvasás élményét. Nem volt kiért izgulni, nem volt kivel együtt lélegezni.
Nem tudom, hogy ez most a szerző írói stílusa, vagy az északi irodalom egyik „jellegzetes” vonása, de biztosan nem az én világom.
Összegzésként, ha valaki mégis nekiállna ennek a könyvnek, azt javaslom, hatalmas türelemmel tegye. Ez a történet csordogál, nem hömpölyög, nem sodor, nem ránt magával. És bár volt benne potenciál, sajnos nagyon nem tudta beteljesíteni az ígéreteit. Egy feszesebb szerkesztés sokat segített volna rajta.
https://www.instagram.com/p/DNvXzrwMwGV/?igsh=bTA0OHl2NWpidjhk