Az értékelés olvasható a blogomon, lásd a linket alább.
Idézem saját magamat, amint becsuktam a könyvet: „Hát… Ez zavarba ejtő volt.”
Olvastam már néhány olyan könyvet, amely akár valóság is lehetne (például bármelyik Q-ügyosztály-rész), de valahogy mindig mindegyiknél tudtam, hogy fikciót olvasok. Itt nem. Annyira hitelesen tárul elénk, ahogy McGrath Cordova és a lánya után nyomoz, olyan részletességgel mutatja be az előzményeket is, hogy olvasás közben többször azon kaptam magam, hogy a Google-n kutatok Cordova után, hogy megbizonyosodjak róla, ő tényleg nem létezik. A hitelességet fokozzák a bevágott cikkek, weboldalak, fényképek. Minden szépen megszerkesztve, mintha a nagy részüket én is megtalálnám egy Google-kereséssel.
Az ő valósága, ezáltal maga a regény rátelepszik az ember tudatára. Elvarázsol, beszippant, de nyomaszt is egyben, ahogy egyre sűrűsödik a sötétség Ashley ügye körül. A mágiás szálat egyenesen üdvözöltem; meg tudta mozdítani a nyomozást, valamin legalább el lehetett indulni. Nagyon minimális szkepticizmus azért volt bennem, de ahogy Nora és Hopper, én is hajlottam rá, hogy elfogadjam magyarázatként a természetfelettit. Mire aztán McGrath-nél is eloszlott a kétely utolsó foszlánya is, berobbant a racionalitás – hogy aztán újra eltűnjön. A végén magunk sem tudjuk meg, hogy melyik verzió az igazi – a szerző ránk bízza, melyiket hisszük el.
Helyenként az események folyását egy kicsit lassúnak éreztem, egy picit sok is ez az 590 oldal – persze az is megeshet, hogy azért érzem így, mert nem tudtam vele olyan tempóban haladni, mint szerettem volna. Az írói stílus egyébként tetszett. Az Ormon tett látogatást sikerült úgy megjelenítenie, hogy nem is tudtam rendesen követni, mi történik, mi valóság, mi nem az.
Szeretem, hogy nem vonultat fel vészesen sok szereplőt, nem veszünk el a nevekben – bőven elég kacifántos az alapsztori is. McGrath karakterével tudtam is azonosulni, meg nem is. Most sem igazán tudom, hova tegyem – kedvelem-e vagy sem. Egyszer erre, másszor arra lendült ki a mérleg nyelve. Hopperről jó lett volna egy kicsit többet is megtudni, túlságosan titkolózó volt. Látszott, hogy összetettebb jellem annál, mint amit elsőre mutat. Nora aranyos, de néha gyerekesen viselkedett. Legtöbbször ugyan érthető volt ez is, de ettől függetlenül idegesített. Ashley és az apja pedig mind érdekesebbé vált, ahogy az őket övező homály egyre inkább oszlott. Nem eloszlott. Az sosem fog megtörténni. Ez is egy zseniális húzás az írónőtől – hagyja, hadd gondolkozzunk ezen a két szereplőn még napokig. Biztos, hogy nekem is eszembe fognak még jutni.
Tulajdonképpen befejezetlenséget érzek. Nincs meg az a klasszikus könyv vége-érzet; amikor becsukod és mintha valamit kivettek volna belőled. Most pont az ellenkezőjét érzem. A sztori és a szereplők velem maradtak, mintha itt ülnének a vállamon. Azt hiszem, kicsit ki kell szellőztetnem a fejem, mielőtt valami másba kezdek.