William Shakespeare az 1590-es évek közepén vetette papírra a Rómeó és Júlia című drámáját, amely a világirodalom legikonikusabb és leginkább hatásos szerelmi történetévé vált. Az angol reneszánsz zsenije egy régi olasz történetet vett alapul, ám azt a nyelvi leleményesség, a feszült tempó és az emberi lélek mély ismerete révén emelte a halhatatlan remekművek közé.
A cselekmény Veronában játszódik, ahol két ősi ellenséges család, a Capuletek és a Montague-k gyermekei első látásra egymásba szeretnek. Ez a mindent elsöprő, tiszta és őszinte vonzalom azonban azonnal halálos konfliktusba kerül a környezetükből áradó, vak és értelmetlen gyűlölettel.
A színdarabot olvasva és nézve újra és újra lenyűgöz, hogy mennyire nagyon, de nagyon lehet szeretni ezt a tragédiát, mert sokkal többet nyújt egy egyszerű, romantikus közhelynél. Shakespeare zsenialitása abban rejlik, hogy a fiatalok szerelmét nem nyálasnak, hanem egy elementáris, mindent felégető erőnek mutatja be, amely képes szembeszállni a társadalmi elvárásokkal és a családi átkokkal is.
Különösen imádom a karakterek fejlődését: ahogyan a naiv és fiatal kamaszokból a tragédia hatására érett, a döntéseikért a végsőkig kiálló felnőttek válnak. A darab katartikus, szomorú végkifejlete és a szerelmesek önfeláldozása örök figyelmeztetés arra, hogy a gyűlölet mindig pusztít, és a megbékélésért gyakran a legnagyobb árat kell fizetnünk.
Ez a mű számomra megunhatatlan, és minden korosztálynak alap, ami újraolvasva is azonnal magával ragad.