A Strand tipikusan olyan történet amelyet szerintem egyáltalán nem mindegy, mikor, hol és milyen élethelyzetben olvasunk. Biztos vagyok benne, hogy nyáron, kikapcsolódásként olvasva is sokat adhat, én viszont még régebben a covid első hulláma alatt a mamámmal együtt olvastam, közös könyvként és emiatt különösen keserédes emlék számomra.
Nagyon szerettem a szereplőket, Rosemary karakterét pedig különösen a szívembe zártam, kicsit a mamára emlékeztetett, ami még személyesebbé tette az élményt. Libby Page története igazából a közösség erejéről szól és arról, mennyire hajlamosak vagyunk természetesnek venni a körülöttünk lévő dolgokat (legyen az egy ember, egy hely vagy akár egy apró, mindennapi pillanat) egészen addig, amíg el nem veszítjük őket. Ez akkor a covid alatt még erősebben hatott.

Hasonlított a ST sorozat hangulatára a kötet, csak talán még sötétebb, felnőttesebb, ijesztőbb. Nagyon jó plusz adalékanyag volt a világról, a kezdetekről. Bővebb, részletgazdagabb és mélyebb, így jobban el tudunk helyezkedni benne. Lemegy társadalmi, morális kérdések legmélyére. A főszereplő gondolatait, érzéseit, mozgatórugóit is jobban megismerjük. Jó a kor ábrázolása, továbbra is kapunk egy csomó utalást híres filmekre, zenékre, reklámokra is. Viszont a sorozatban ebből a kötetből nagyon kevés van, így csak színesíti annak a világát, alátámasztja, megmagyarázza.
Többet megtudhatunk Tizi szüleiről, a de a jövőre nézve, a sorozatra nézve minimális a kapcsolat, utalás. Ha valaki azt várja a könyvtől, hogy teljesen olyan legyen, mint a sorozat, az csalódni fog.
Önállóan olvasható, függetleníthető a ST sorozattól, de pluszt ad ahhoz a világhoz, ha már ismeri az ember.