Úgy érzem, ennek a könyvnek a legfontosabb célja, hogy kapcsolatot teremtsen a szereplők és az olvasó között. Nem tökéletes emberek nem tökéletes életét és fejlődését mutatja be. Manapság sokszor olyan főszereplőkhöz szokunk, akik gondosan felépítettek, könnyen szerethetőek. A Visszatérésben ezzel szemben valódi emberek élik mindennapjaikat, minden hibájukkal együtt. Éppen ezért lehet néhány olvasó számára szokatlan vagy akár kihívást jelentő olvasmány.
A szereplőik fiatalok, kevés élettapasztalattal rendelkeznek, ugyanakkor már most rengeteg fájdalmat és csalódást cipelnek magukkal. Mégis mindannyian ugyanarra vágynak: továbblépni, változni és megtalálni a helyüket a világban.
Ambre egy idősebb férfi szeretője, ám egy végzetes hiba után az Alpokba kerül, hogy új életet kezdjen. Egy szállodában vállal munkát a téli szezon idejére, amelynek megvan a maga különleges hangulata. Hamar ráébred, hogy azok az emberek, akikkel nap mint nap együtt dolgozik, szintén valami elől menekülnek.
A történet középpontjában Ambre fejlődése áll. Nagy hangsúlyt kapnak a családi kötelékek, a gyerekkori és fiatalkori traumák feldolgozatlansága, valamint az a fájdalom, amelyet a családtól vagy a régi barátoktól való eltávolodás okozhat.
Elgondolkodtatott, megérintett, és emlékeztetett arra, hogy a változás nem egyik napról a másikra történik, hanem apró lépésekből áll, de előtte meg kell találni a célt.

Melissa Da Costa legújabb regényét nagyon vártam és tudatosan készültem nyitottan hozzá állni, hiszen amikor Az ég minden kékje című regénye az egyik kedvenc és legmeghatározóbb olvasási élményemmé vált, nehéz nem elvárásokkal kezdeni legújabb törénetét. Ő az a szerző, aki nem hangos drámákkal, hanem csendes, lélekig érő történetekkel dolgozik.
.
A történet középpontjában Ambre, egy húszéves lány áll, aki egy érzelmileg romboló kapcsolatból próbál kiszabadulni, amiben teljesen elveszítette önmagát. Philippe házas férfi, Ambre pedig egy olyan viszonyba sodródik bele, ahol nem valódi társként van jelen. A kapcsolat nem emeli, hanem lassan leépíti őt. A történet innen indul: egy fiatal nő mélypontjáról, aki elveszíti az önmagába vetett hitét, majd egy alpesi panzióba kerül, idegen emberek közé, ahol meg kell tanulnia újra élni.
.
Nagyon jól esett visszatérni az Írónő stílusában, megvolt az a különleges olvasási élmény, hangulat, amit csak ő tud nyújtani. Szeretem, hogy a könyveiben mindenki megtalálja magát, hogy fantasztikus karakterekkel dolgozik, hogy szépen csendesen, lépésről-lépésre indulunk el a gyógyulás útján és tökéletesen megmutatja, hogy ez soha nem egy rövid folyamat, hanem inkább egy hosszú utazás. Egy olyan folyamat, ahol fontos ki van körülöttünk, de valójában mindenkinek a saját háborúit kell megvívnia.
.
Miért érdemes elolvasni?
Azért, mert ez a regény nem csak elmesél egy történetet, hanem érzést ad. Azt az érzést, amikor az ember sokáig sötétben tapogatózik, majd egyszer csak észreveszi, hogy már nem ugyanott áll, ahol korábban. Hogy már kevésbé fáj. Hogy már nem ugyanazt választaná. Hogy már nem akar könyörögni azért, ami természetesen is járna neki.
Ambre és a szereplők útja nem hibátlan és nem is gyors. Pont ettől hiteles. Vannak benne visszaesések, bizonytalanságok, kapaszkodások, de közben ott van benne az a nagyon fontos felismerés is: az újrakezdés nem azt jelenti, hogy elfelejtjük, ami történt, hanem azt, hogy már nem engedjük, hogy csak az határozzon meg minket.
.
Melissa Da Costa regényei olyanok, amihez igazán tudni kell megpihenni, lelassulni. Nem nagy fordulatokkal akar hatni, hanem apró rezdülésekkel: egy kimondatlan mondattal, egy pillantással, egy belső felismeréssel. A Visszatérés nem pörgős, eseménydús regény, hanem inkább lassan kibomló történet, amelyben a hangsúly a szereplők belső változásán van. Jellemző a részletgazdag atmoszférateremtés. Fantasztikusan teremti meg. A hegyi környezet, a panzió, a hó, a munka ritmusa, az évszakok változása mind fontos szerepet kapnak.
A párbeszédei természetesek, nem túldramatizáltak. Sokszor éppen az a legerősebb bennük, ami nincs kimondva. Az írónő nem harsány konfliktusokból építkezik, hanem abból, ahogyan az emberek közelednek, távolodnak, félnek, védekeznek vagy lassan megnyílnak egymásnak. Nyelvezete könnyen olvasható, de nem felszínes. Érzelmes, de nem giccses. Da Costa úgy ír a veszteségről, a függőségről, a szeretethiányról és az újrakezdésről, hogy közben nem ítélkezik a szereplői felett. Inkább megérteni próbálja őket.